25. Rész - Hatalmas fordulat

Azt hogy hazamegyek, komolyan gondoltam. Nem akartam látni, beszélni sem akartam vele. Elakartam tűnni onnan amilyen gyorsan csak lehetett.

A többiek persze egyből akartak velem jönni, nem akartak egyedül hagyni amit rettenetesen értékeltem, de nem ronthattam el a nyaralásukat: így hát ki kellett játszanom őket.

Azt mondtam meggondoltam magam, hogy csak hirtelen felindulásból mondtam hogy hazamegyek. Aztán amikor magamra maradtam összedobáltam minden cuccomat, és most itt ülök a buszmegállóban.

Bármennyire is mérgesek lesznek rám ha rájönnek, legalább élvezhetik a hátralévő napokat és nem kell hallgatniuk a keserves sírásomat.

A trikóm teljesen átnedvesedett a fullasztó meleg miatt, attól félek simán elájulok ha perceken belül nem ér ide a jármű. 

Nagyot sóhajtva döntöm el a bőröndömet, és ráülök. Kezeimet megtámasztom a térdeimen, míg arcomat a tenyerembe temetem. Egyből felvillannak előttem Liam mogyoróbarna szemei, telt ajkai. 

Már ettől az apró képzelgéstől is könnyek hada önti el látószervem, hatalmas levegőt kell vennem ahhoz hogy ne kezdjek megint szívszaggató zokogásba.

Durván kidörzsölöm gyengeségem jeleit szempáromból, úgy döntök inkább maradok a sivár táj figyelésénél. 

Fogalmam sincs mennyi idő telhet el amikor nem túl messziről jövő durranásokat hallok. Meghűl az ereimben a vér, hirtelen azt is elfelejti a szervezetem hogy körülbelül 40 fok van.

Újra hallom a durranásokat, ezúttal sokkal közelebbről. Felugrok a bőröndről. 

Szívem eszeveszett tempóban dobol, szeretném azt hinni hogy mindezt csak képzelem, és nem lövöldözést hallok.

De igen, ez az!-sikolt az agyam.

Rettenetesen megijedek, az adrenalin arra késztet hogy most azonnal induljak el valamerre. Nem maradhatok itt.

Épp futásnak erednék a kitudja hány kilós bőröndömmel, amikor nem sokkal a buszmegálló mögött két alak bukkan fel. Az egyikőjük úgy vonszolja a másikat, láthatóan alig áll a lábain - aztán felismerem a körvonalakat.

- Te jó ég. - suttogom, a fülem mögött dobolni kezd a vér - Liam!

Kiejtem a kezemből a bőröndöt, egyenesen odarohanok a két punk fiúhoz, s épphogy odaérek, Liam eszméletlenül esik össze. Fekete pólóját átáztatta a vér a válla és a mellkasa környékén, eredetileg napbarnított arca hófehérré vált.

- Mi történt?! - sikítom, remegő kezeimmel tépem szét a ruhadarabot, hogy a sebhelye köré tudjam tekerni. 

Louis-hoz intézem a kérdésemet, de képtelen vagyok levenni szemeimet a Punkom arcáról. Szétszakad a mellkasom, képtelen vagyok felfogni mi történt. Teljes sokk alá kerülök.

- Sierra, fel kell vinnünk a buszra. - hadarja Louis, s közben folyamatosan hátra-hátra tekintget. - De nem láthatják meg hogy vérzik.

- Vérzik?! - ordítok rá kétségbeesve - Haldoklik! Nem éli túl azon a buszon! Hívd a mentőket, kérlek! Louis...

Fátyolos szemeimen keresztül nézek fel a fiúra, s közben a számhoz húzom Liam mozdulatlan kézfejét. Ajkaim túl hideget érintenek.

- K-kérlek, tarts ki. - zokogok fel mégjobban.

Louis szitkozódik egy sort, mégegyszer hátratekint, majd alsó ajkába harapva a füléhez csapja a telefonját. 

*

Idegesen járkálok fel-alá New York valamelyik kórházának folyosóján, s a körmeimet rágcsálom. A légkondicionált helyiség ellenére még mindig szakad rólam a víz, ellenben Louis-val, aki amióta behozták Liam-et, csak ül a kórterme előtt és telefonál. Nem tudom felfogni hogy képes ilyen nyugodtságra.
Negyed óra elteltével megelégelem a körözést, és körömrágásomat a punk melletti széken folytatom.
- Te hogy vagy ilyen nyugodt? - vonom kérdőre.
Rám emeli kék szemeit, melyekben még ilyen közelről sem látom az idegességet.
- Mert tudom hogy rendben lesz. - vonja meg a vállait.
- Rengeteg vért veszített! - ejtem le az ölembe a kezeimet elképedettségemben.
- Sierra. - fújja ki szaggatottan a levegőt, nehezére esik továbbra is a szemeimbe néznie. - El kellene menned.
Próbálja elbújtatni az arcát csapzott hajába, akárcsak egy kisfiú akit hazugságon kapott az anyukája.
- Nem fogom itt hagyni. - préselem össze a számat. - Megígértem, hogy nem kérdezősködök. De elmenni nem fogok ameddig nem tudom jól van-e.
- Megadom a számom, ha hazaértél felhívsz és elmondom mi van. Most pedig menj szépen haza, vagy én raklak fel a legközelebbi buszra. - hangja ezúttal parancsoló, arckifejezését sem rejti el tovább előlem. Olyan démoni tekintet telepedett rá hogy inamba száll a bátorságom - mégsem vagyok képes arra hogy hazamenjek, miközben Liam élet-halál között lebeg.
- Nem megyek sehová. - nyomatékosítom a szavaimat.
Louis épp nyitná a száját - és attól tartok valami nagyon csúnyát mondana - , de belefagynak a szavak amikor egy fehérköpenyes orvos elénk sétál.
- Maguk hozták be Liam James Payne-t? - kérdi monoton hangon.
Nem néz ránk, mindvégig a karjában szorongatott papírját vizslatja.
- Igen. - válaszoljuk egyszerre.
Szívem gyorsabb ütemben kezd el dobolni, legszívesebben ráordítanák a férfira hogy mondja már mi van vele.
- A golyót sikeresen eltávolítottuk, de vérre van szüksége. - ekkor végre ránk néz, szemüvegét feljebb tolja az orrán. - B-s vércsoportja van a betegnek.
A mellettem ülő srác mocorogni kezd a széken, ekkor érzékelek először idegességet a viselkedésében. Nekem azonban hatalmas kő esik le a szívemről.
- Adok neki vért. - bököm ki gondolkodás nélkül. - Merre kell mennem?

Miután levették tőlem a szükséges mennyiségű vért, ha akartam sem tudtam volna elhagyni a kórházat. Tisztában voltam vele hogy nem is ittam, és nem is ettem a véradás előtt semmit egy jó ideje, mégsem szóltam egy szót sem. Liam-nek szüksége van arra a vérre.
Fejem teljesen elnehezül, akaratlanul dől el oldalra és köt ki Louis vállán, majd újra egyenesbe lendül. Ez így megy egészen addig, ameddig a punk meg nem elégeli a kábaságomat. Felpattan a székről, szó nélkül elsétál az automatáig, majd egy doboz spritetal és twixszel tér vissza hozzám.
Kibökök egy halk köszönömöt, s amint elfogyasztom a kapott dolgokat, álomba merülök.

*

Mikor legközelebb kinyitom a szemeimet, már félhomály honol a kórházban, és az egyetlen ember akit látok az az ajtónak támaszkodó Louis. Fejét hátravetve bámulja a plafont, valószínűleg gondolkozik valamin. Csak remélni merem hogy nem azon, hogyan tegye ki innen a szűrömet.

- Voltál bent nála? - kérdezem, hangom visszhangzik az üres térben.

Erre elszakítja a tekintetét a plafonról, s rám néz.

- Aha.

- És? 

Alig tértem magamhoz, de máris a torkomban dobog a szívem.

- Jól van, de nem tudja hogy itt vagy, és ez maradjon is így. Felhívtam egy haverunkat, nemsokára itt van érted és hazavisz.

Szavai vágnak mint a kés. Miért nem mondta el neki?! És különben is, azt hitte hogy én majd beszállok egy vadidegen pasas autójába? Akkor már inkább megdöglök.

- Mi folyik itt, Louis?! - sziszegem dühösen, felpattanok a helyemről.

Kicsit megszédülök a hirtelen mozdulattól, de szerencsére hamar visszanyerem az egyensúlyom.

- Miért akarod hogy elmenjek? Ki lőtte meg őt? Mibe keveredett? - levegővétel nélkül hadarom el a kérdéseimet, pedig megesküdtem hogy nem fogok kérdezősködni. Francba is, nem bírom elviselni ezt a tudatlanságot!

- Jobb ha minél kevesebbet tudsz. Most pedig menj! - feljebb emeli a hangját, fejével a székeknél heverő bőröndömre bök.

Látószervemet elöntik a sós könnyek, s ki is csordulnak onnan az ajtócsapódás, és a közelgő léptek hallatán. Louis állja a tekintetemet, egy pillanatra sem bukkan fel a bűntudat a szemeiben.

- Bocs hogy késtem, Tommo. - ér mellénk a számomra totál ismeretlen srác. - Őt kell elvinni Clevelandbe?

Letörlöm az arcomra folyt könnyeket, és felnézek a hang tulajdonosára. Meg sem lepődök a karján végigfutó tetoválásokon. Végülis, madarat tolláról...

- Nem megyek el vele. Nem bízok benne.

- Úgy nézek ki, mint aki megfog erőszakolni? - a srác jellegzetes röhögése visszaverődik a falakról, én azonban nem tudok röhögni ezen.

- Őszintén? - vonom fel a szemöldökeim. - Igen, pont úgy.

Lehervad a képéről a mosoly, mire Louis száját hagyja el valami röhögés-féle.

- Nem fog téged megerőszakolni. - hatalmasat dobban a szívem a hátam mögül jövő hang hallatán, rögtön megfordulok.

Nem lenne igaz ha azt mondanám, hogy pillangók kezdenek el röpködni a gyomromban. Nem, ezek bazira nem pillangók, ezek inkább óriási pterodactylusok.

Haragot kellene éreznem azért amiért olyan csúnyán lekoptatott, de ahogy ránézek megviselt arcára elszáll minden rosszindulatú gondolatom.

Automatikusan lépek felé, s átölelem a derekát. Arcomat eltemetem a pólójában, megkönnyebbülve szívom magamba az illatát - ami jelen pillanatban fertőtlenítő-és kórház szag, de egyáltalán nem érdekel.

- Úgy örülök, hogy jól vagy. - motyogom. - É-én itt voltam egész végig. Louis...

Ismét a sírás kerülget.

- Én mondtam neki, hogy mondja azt neked. Aztán rájöttem hogy nem mennél el, szóval kénytelen voltam kijönni és a szemeidbe mondani hogy el kell tűnnöd innen.

Hátrébb lépek tőle, barna szemei helyett meglőtt vállára vezetem a tekintetemet, aminek a helyén a pólója felpúposodik.

- De miért?! Miért nem mondd nekem senki semmit?! - emelem feljebb a hangomat, ökölbe szorítom a kezeimet. - Egy tapodtad sem mozdulok innen addig, ameddig nem mondod el mi történt veled.

Tapintani lehet a beállt feszültséget a folyosón, nagyon úgy néz ki hogy nem fog válaszolni nekem.

- Jól van. - sóhajtok. - Akkor legalább azt mondd meg nekem, hogy miért viselkedtél velem úgy a telefonban.

Mintha arcul csaptam volna, elfordítja oldalra a fejét, s frusztráltan harapja meg az alsó ajkán átdöfött piercinget.

- Egykutya. - válaszol helyette a haverja. - Ugyanaz a válasz mint az előző kérdésedre.

- Akkor azt hiszem itt végeztünk. - megremeg a hangom, az eddig visszafojtott mérgem felszínre tör.

Felkapom a földre dobott bőröndömet, és gyors léptekkel elindulok a kijárat felé. Nem telhet sok időbe mire az ismeretlen punk mellém ér hogy kivegye a kezemből a csomagomat, és hogy hazavigyen.

Úgy tűnik tényleg beülök egy több órás útra egy idegen srác mellé.