2016. június 17., péntek

Epilógus

Miután a rendőrök feltettek ötezer kérdést a kórházi folyosón, és elmondták, hogy most már nincs mitől félnünk, mert megtalálták a drogos bandát, végre bemehettem Liamhez a kórterembe.
Vörösre sírt szemeimet egy pillanatra sem veszem le róla, még pislogni is nehezemre esik. Pedig megmondták, hogy rendben lesz. Én mégis féltem.
Izzadt tenyeremmel jobban megszorítom bal tenyerét, mellkasára hajtom a fejemet. Az egyetlen dolog ami megnyugtat, az az, ha hallhatom a szívverését.
Az elmúlt 2 órában itt volt Louis, aki elmesélte, hogy Liam mondta hogyha ideérkezése után 10 perccel nem jelentkezik, hívjon rendőröket a hídra. Ha ezt nem teszi meg, mostanra már mindketten halottak lennénk. Itt voltak anyáék is, akik szintén velem sírtak. Dylan, Sam, Shelley, Bella és Phoebe is.
Niallék nemrég mentek el.
- Si...Sierra. - ahogy meghallom a rekedt, fáradt hangot, a szívem kihagy egy dobbanást.
Felemelkedek róla, látószervem rögtön megtelik könnyekkel.
- Most már minden rendben lesz Liam. - simítok végig puha arcán, s már venném is el a kezem, de ott tartja.
Végre nyugodtan hunyom le szemeimet, s közelebb hajolva a feje búbjára támasztom az államat. Az egyetlen dolog amit immár érzek, az az iránta érzet szeretet, és az, hogy nem kell tovább félelemben élnie. Ő is ugyanezt érezheti, ugyanis semmi fájdalmat nem látok az arcán.
Végre boldogok lehetünk együtt.

31. Rész - Együtt



Az ablakpárkányon ülök, és a sötétségbe borult eget kémlelem. Néha a távolban fel-fel tűnnek a cikázó villámok, fényük megvilágítja a városnak e részét. Aztán hatalmas dörrenés követi azokat.
Meg sem rezzenek. Feljebb hangosítom a telefonomat, így már semmit sem hallok a külvilágból. A zene dübörög a fülkagylómban.
Mint az elmúlt 2 hónapban, ma is ugyanúgy döfköd belülről a hiányérzet. Október közepe van, pontosan 2 hónapja hogy utoljára láttam Liamet, és hogy majdnem meghaltam. Annyi könnyet hullattam ez idő alatt, hogy az ember azt hinné nem tudok többet sírni - ez azonban hatalmas tévedés. Megmarkolom a nyakamban lógó ezüstszívet, s addig szorongatom ameddig izzadni nem kezd a tenyerem.
Sikerült mindenkit eltaszítani magamtól. A szüleimet és a barátaimat egyaránt. Mindezt egy olyasvalaki miatt, aki miután bevitt a kórházba, nem keresett. Nem érdekelte élek-e, nem érdekeltem egyáltalán. Minden lehetséges módon próbáltam kapcsolatba lépni vele miután kiengedtek a kórházból 1 hónapja. Még Niall házához is elmentem, de a redőnyök le voltak húzva, semmi életjel nem szűrődött ki. Végül feladtam, és teljesen magamba roskadtam. A legijesztőbb az egészben mégis az, hogy nem vagyok dühös rá.
Anya és apa hatalmasat csalódott bennem miután elmeséltem mindent szóról szóra, pont úgy mint Dylanék. Már ők sem jönnek nap mint nap, nem próbálják elérni hogy jobban legyek.
Esőcseppek gördülnek az üvegre, egyre gyorsabb tempóban, míg végül már semmi sem látszik a kinti világból.
Elszakítom a tekintetem az ablakról, helyette az alkaromat veszem szemügyre. Folyni kezdenek a könnyeim a bőrömet beborító hegek látványától. Gyorsan lejjebb rántom a pulcsim ujját, annak szélével dörzsölöm ki látószervemből fájó érzelmeim megnyilvánulását.
Egészen addig észre sem veszem hogy valaki van a szobámban, ameddig meg nem érintik a vállamat. Összerezzenek, reflexszerűen rántom ki a fülemből a fülest. A szomorú dal még így is tisztán hallható, olyannyira hangosan szólt a fülemben.
- Szia. - mosolyodik el keserűen Dylan. Meglepődök a jelenlététől, de legbelül mégis érzek valami jót. - Hogy vagy?
Megsemmisülten pislogok, nem találom a szavakat. Olyan érzés, mintha elfelejtettem volna hogyan kell beszélni.
- Szarul. - nyögöm ki végül. Alig ismerek rá a saját hangomra. Rekedt, suttogó, segítségért kiáltó. - Mit keresel itt?
Visszagondolok a pár hete lejátszódott vitánkra kettőnk között. Dylan kiabált velem, kiakasztotta, hogy nem vagyok hajlandó élni és hogy tönkreteszem magam. Én persze rákontráztam, de most már tudom hogy igaza van. Mindenkinek igaza van körülöttem. Egy roncs vagyok.
- Tudod hogy van ez. - sóhajt, s leül mellém. - Lelkiismeret furdalás, meg minden. És figyelj, tudom hogy nem kérsz a segítségből, de szükséged van rá. Ha ez az egyetlen módja, hogy tovább lépj, vagy hogy legalább elkezdj élni akkor...
- Bökd ki, kérlek. - szakítom félbe. - A lényeget, Dylan.
- Megszereztem neked Liam számát.
Másodpercek alatt dermedek kőbálvánnyá. Kiszáradt ajkaim elnyílnak egymástól, meredten bámulok a barna szemekbe. Ennyi idő elteltével most először érzem hogy még igenis megvan a szívem. Zokogni kezdek, ezúttal olyan keservesen, hogy fájni kezd a mellkasom.
A fiú átkarolja reszkető testemet, meleg ölelésébe zárva simogatni kezdi a hátamat. Csitítani próbál, kisebb-nagyobb sikerrel.
Mi van, ha már nem is él? Mi van, ha megölték? Ha nem, akkor mit fogok neki mondani? Ő mit fog nekem mondani?
Hosszú percek múltán felemelkedek, hangos szipogásom váltja fel a sírást. Aztán mikor elmúlik, remegő kezekkel ütöm be a telefonszámot.
Borzasztóan félek.
- Ki az? - szól bele a készülékbe mély, idegen hangon. De ő az. Ő az, és él. Szemeimet ismét szúrni kezdik a könnyek. - Hahó?!
- Li-liam. - ahogy kibököm a nevét, megbicsaklik a hangom. - Ne-ne tedd le, ké-kérlek.
Végtelennek tűnő csend. Olyan hosszú, hogy kezdem azt hinni ennyi volt, és újra visszaesek a véget nem érő depresszióba.
- Sierra? - hangja suttogóra vált. Kiráz a hideg a nevemet hallva, a plafon felé fordítom a fejemet hogy megakadályozzam a könnyhullatást. Magamban azért fohászkodok, hogy ne rúgjon belém. Nem teheti meg.
- Hol vagy? Miért hagytál ott? Miért nem kerestél? Miért... - élesen szippantom magamba a levegőt, arcom sírós grimaszba torzul. Az eddig nem érzet düh most kezd felgyülemleni bennem. Most, hogy tudom hogy jól van.
- Miután megtudtam, hogy túlélted, Ausztriába menekültünk. Hidd el, csak így tudhattalak biztonságban...
- A-ausztriába?
Mintha pofon csaptak volna. Liam a világ másik végén van, borzasztó messze tőlem. De él.
Nem vonhatom kérdőre az miatt, hogy így volt a legjobb rám nézve, hiszen tényleg majdnem meghaltam. Mégsem érzem helyénvalónak, hogy úgy tett mintha soha nem is léteztem volna az életében. Olvadni kezd a jég bennem.
- Látni szeretnélek. - szipogok fel.
Habozik.
- Mi történt veled az elmúlt 2 hónapban?
Úgy kérdezi, hogy már tudja a választ. Csak megakar róla bizonyosodni. Én meg nem hazudok neki.
- Egy élőhalott lettem nélküled. Tönkretettél azzal, hogy itt hagytál.
A szavaim még a mellettem ülő Dylant is rossz érzéssel töltik el, látszik az arcára kiült megrázkódtatásból. Hát akkor ő mit érezhet?
- És ezek után még látni akarsz?
- Igen. - vágom rá gondolkodás nélkül. A gondolat, hogy újra mellettem lehet felperzseli a véremet, de egyben az aggodalom és a düh is lappang bennem.
Mit fogok tenni? A karjaiba vetem magam, mintha semmit sem követett volna el ellenem? Vagy pofonok sorozatával fogom fogadni? Mindkettő verziót eltudtam képzelni.
Remegve talpra álltam az izgalomtól, nekitámaszkodtam a falamnak.
- Holnap este 8 körül ott vagyok a clevelandi hídnál. - nyögi ki.
Így is bizonytalan végtagjaim feladják a szolgálatot, zuhanni kezdek a föld felé. A telefon kiesik a kezemből, koppanását elnyomják az ablaknak verődő jeges esőcseppek. Dylan az utolsó pillanatban nyúl felém, pont mielőtt beverhetném a tarkómat az ablakpárkányba. A visszatartott levegő beáramlik a tüdőmbe, kezeimmel hadonászva nyúlnék az elejtett mobilért, a hívás azonban megszakadt.
A szavak még mindig visszhangot vernek a fejemben. Láthatom őt.


*
Liam szemszöge

A fülsértő koppanás miatt elrántom a fülemtől a telefont. Jeges félelem kerít hatalmába. Mi a szar történt?
- Sierra, ott vagy még? - szólok bele sietve. Semmi válasz.
Szitkozódva újrahívom a számot, viszont már csak a hangposta kapcsol be. Majd újra, újra, és újra. Pattanásig feszülnek az idegeim az üzenetrögzítőt már ezredjére hallgatva. Lebaszom a készüléket az ágyra, s a hajamat tépve körülnézek a bérelt lakásban. Mindenhol szanaszét dobált ruhák, cigisdobozok, Louis büdös zokniai, és a többi. Elképzelésem sincs arról hogy fogom megtalálni az útlevelemet, és hogy fogok ekkora hóban kijutni a reptérre, de nincs időm ezeken sokat agyalni.
Elhamarkodott döntés, mégis meg kell tennem. Ki tudja mi történhetett vele, hogy így megszakadt a vonal? Semmi jó.
Minden kezembe akadó dolgot félredobálok, kirázom az ágyneműket, a ruhákat, még az ágy alá is benézek. Pár darab mekis zacskón kívül viszont aligha találok valamit.
Vöröslő fejjel dörömbölök be a fürdőszoba ajtaján. A zuhany ekkor hirtelen eláll.
- Mi van már? - kiabál ki Louis.
- Hol a szarban van az útlevelem?
Pár perc múlva kivágódik az ajtó, kis híján orrtörést szenvedek a váratlan esettől. Dühösen meredek a nálam fél fejjel kisebb - pucér - haveromra.
- Minek az neked? - húzza össze a szemöldökét.
- Vissza kell mennem Clevelandbe...- elfúl a hangom. Nem akartam rossz dolgokra gondolni.
Egy élőhalott lettem nélküled. Tönkretettél azzal, hogy itt hagytál.
Összeszorítom a fogaimat, igyekszem magamra húzni az álarcomat. Sürgetőn pillantok a fiúra. Habozik. Gondolom felméri magában a túlélési esélyeimet, de nem teszi szóvá. Végül felsóhajt.
- Asszem a szekrényben van még, a bőrönd alján amivel jöttünk.
Alig fejezi be a mondandóját, én már elő is húztam az össze-vissza gyűrődött útlevelet a táskából. Lekapom a kabátomat a fogasról, felmarkolom elhajított telefonomat, és már indulok is a kijárat felé.
- Liam! - Louis elvékonyodott hangja átszeli a levegőt. - Az istenre esküszöm, ha megöleted magad, megöllek.
Becsapom magam mögött az ajtót.


Még így is úgy érzem, kifutok az időből. A 14 órás repülőút után, 0 alvással hulla fáradtnak kellene lennem, az aggodalom azonban ébren tart. Az utolsó kilométerek hiányoznak már csak a hídig, és csak remélni merem, hogy nem ment még el ennyi késés után. Ott kell lennie, bizonyára csak az én paranoiám műve, hogy valami történt vele.
Teljesen kihalt az úttest, a bérelt autó szinte hangtalanul surran fel a tenger felett húzódó hídra. Koncentrálnom kell a rossz fényviszonyok miatt, tekintve hogy az itteni világítás folyamatosan pislákol.
Mindössze egy pillanatra nézek félre az útról a tenger felé, de máris tövig lenyomom a féket az miatt, amit látok. A kocsi félig elfordul az úton, a mellkasom nekicsapódik a kormánynak. Nem érdekel, a torkomba kúszó keserű érzés, s a félelem elnyomják a fájdalmamat. Felrántom az ajtót.

Sierra szemszöge

A hideg szél csípi az arcomat, szemeimet kifújja a jegesség. Már itt álldogálok legalább két órája, s az ujjaim jégcsappá fagytak ez idő alatt. Kezdem azt hinni, hogy az egész csak átverés volt. Nem akar látni engem, el akar menekülni előlem, és az összes gondja elől.
Lenézek a fekete vízre. Miért élek én még egyáltalán? Meg kellett volna hogy haljak a lövés után.
Még egyszer utoljára körülnézek a kihalt úttesten, de még a távolból sem közeledik semmilyen autó.
Visszamegyek a korláthoz, az agyam teljesen kiürül. Észre sem veszem, mit művelek.
Remegve átlendítem lábaimat a vastag vason, majd rögtön a másikat is. Látószervem könnytengerben úszik, alig tudom kivenni az alattam hullámzó sötét vizet. Olyannyira üres vagyok belülről, mindössze a fájdalom lappang bennem. A fájdalom, amit Ő okozott.
Lassan fújom ki a levegőt, kezeimmel egyensúlyozva talpra állok. Szívem vadul csapkod a mellkasomban, torkomat az előkészülni törő bőgés szaggatja. Ugrok. Összeszorítom a szemeimet, s féllábbal már a halálban vagyok, amikor ordítást csapja meg a fülemet.
- Ne! - kiáltja torka szakadtából a jól ismert, mély hang. 
Az utolsó másodpercben ránt vissza a híd széléről Ő, így mindketten hátraesünk a kihalt úttestre. Fogalmam sincs arról hogyan került ide a semmiből, pont most. Felzokogok a karjai között. Patakokban folynak a sós könnyeim, egész testemet rázza a hideg.
- Li...Liam... - simítok végig puha arcán, a könnyfátylakon keresztül is látom gyönyörű barna szemeit. - Há-hát eljöttél?
- Ne haragudj rám - nyögi ki, eddig visszatartott levegője kiáramlik a tüdejéből. - Nem ugorhatsz le miattam, Sierra.
Ereimben megfagy a vér, csak akkor jut el az agyamig hogy már halott lennék ha 1 másodperccel később ér ide. Mégis mit képzeltem? A fájdalom és a kétségbeesés idáig kergetett.
Kibontakozok a punkom karjai közül, felkelek. A hideg levegő beáramlik az orromon. Mindenem reszket a fagyos időjárástól.
Tébolyogva megmarkolom a szürke vasat, zöld szempáromból ömlő folyadék ráfagy az arcomra. Alsó ajkam megremeg ahogy kezeit a derekam köré kulcsolja, bele kell harapnom abba hogy ne kezdjek el mégjobban sírni. 
- Ne csináld kérlek... - szipogom keservesen.
- Szeretlek.
Forró lehelete felmelegíti a testemet, mégis belerázkódok a szavába. Elektromos bizsergés árad szét a testemben, ahogy megszorítja elgémberedett ujjaimat. Olyan nyugalmat érzek, amelyet már nagyon régóta nem. Hátrahajtom a fejemet a vállára, hogy minél közelebb lehessek hozzá. Magamba szívom rég nem érzett illatát, lehunyom a szemeimet.
- Miért nem jelentkeztél? - kérdezem, meg-megbicsakló hangon.
Nem válaszol. Erősebben szorítja meg a kezemet, puszit hint a fejem búbjára. Összerándulok. Annyira hiányzott.
- Én is szeretlek. - bököm ki pár perc hallgatás után, nem várok a válaszra ami úgysem érkezne meg.
Lenéz rám, tekintetében leírhatatlan mértékű fájdalom ül. Ha tudtam volna pár hónapja, hogy ez lesz a vége, akkor is ugyanúgy elmegyek a fesztiválra. Akkor is ugyanúgy cselekszem.
Sokáig állunk egymásba fonódva, én meg már nem is érzem, hogy fáznék. Liam testhője felmelegít, s ezzel együtt a szívemet is újra érzem dobogni. Nem akarok arra gondolni, hogyan tovább.
- Gyere, üljünk be a kocsiba. - szólal meg, hangja bereked. - Jéghideg vagy.
Beleegyezően bólintok, s mozgásra bírom elgémberedett lábaimat a fekete autóig. Liam nyitva hagyta az ajtókat, úgyhogy könnyedén becsúszok az anyósülésre, majd hátravetem a fejemet a támlára. Lehunyom a szemeimet.
Hallom, amint ő is helyet foglal, féloldalasan, felém nézve. Attól tartok ha kinyitom a látószervem és oldalra nézek, eltűnik minden, felébredek. De nem így történik.
Körülbelül 5 másodpercig látom az arcát megkönnyebbültnek, aztán valaki előrenyúl a hátsó ülésről, s jéghideg ujjak markolják meg a torkomat. Meglepetten levegőért kapok, azonban nem jutok hozzá. Könnyezni kezdek, csapkodni a kezemmel. Nem megyek semmire.
Liam épp előrántana valamit a bakancsa szárából, amikor az ő ülése mögül is előbukkan egy kéz, méghozzá fegyverrel, amit a fiúra szegez. Enyhül a szorítás a nyakam körül, végre kapok levegőt.
- Engedj el! - nyüszítem, viszont csak azt érem el vele, hogy az a valaki tiszta erőből hátrarántja a fejemet. Zsongani kezd mindenem, a fájdalomhullám végigterjed az egész testemen.
- Mi a szar?! - csattan fel Liam úgy, mintha nem is szegeznének neki fegyvert. Kihallom a hangjából a félelmet, amit erőnek erejével igyekszik elnyomni. Féltő tekintetétől összeugrik a szívem. - Őt engedjétek el.
- Attól tartok nem lehet, Payne. - krákogja az egyik, heges pofája felbukkan a sötétben a fejtámla mellett - Túl sok kárt okoztál nekünk a kis haveroddal együtt. Nem is hiszem el, hogy lehettél olyan idióta, hogy telefonon beszélsz meg egy találkozót! Szerinted nem követtük minden lépésedet?
Önelégült vigyor kerül a képére, kivillantja sárga, össze-vissza álló fogait. Felfordul a gyomrom a szagtól.
- Kifizetem az összes kibaszott drogot amit elvittünk, ha elengeded őt.
A torkomba keserű érzés kúszik, arcom sírós grimaszba torzul. Borzasztó őt így látni.
- Csak nem könyörögsz? - rántja fel a szemöldökét a pasas, horkantva elröhögi magát. - Ez tetszik, folytasd csak.
Miközben ezt mondja, ujjával a ravaszon hadonászni kezd a pisztollyal. Jeges félelem kerít hatalmába, odébb szeretnék mozdulni, hogy legalább megérinthessem Liamet, erre azonban újra megszorít a kéz, visszaszögez az üléshez.
Punkom vékony vonallá préseli a száját, állkapcsa megfeszül. Ide-oda kapkodja a fejét köztem, a fogva tartóm, és a hadonászó öreg között. Könnyek csillannak meg a szemeiben. Mozdulatlanná dermedek.
- Na mindegy, végül is nem ezért jöttünk. - sóhajt fel. - Most megfoglak ölni titeket.
- Miért jó ha bosszút állsz?! - csattanok fel olyan hangosan ahogyan csak tudok, újra megpróbálkozok szabadulni. Nem sikerül.
A pisztolyos pasi most először rám emeli a tekintetét, mosolya nem tűnik el az arcáról. Kiráz a hideg, nyelek egyet. Tekintete tele van gonoszsággal, meg nem bánással. 
- Élvezem. - rántja meg a vállát, azzal egy időben pedig olyan váratlanul elsüti a fegyverét Liamre célozva, hogy pár másodpercig felfogni sincs időm, mit tett.
Hatalmas durranás tölti be az autót, Liam teste pedig hátracsuklik a műszerfalra.
Az adrenalin végigszáguld az ereimen, sikítva kitépem magamat a szorításból, s a mozdulatlan test felé rugaszkodok. Lüktet a szívemben nyílt mély seb, egyszerre olyan mintha vér öntene el belülről.
- Liam! - rá sem ismerek a saját hangomra. Rekedt, kétségbeesett. - Kérlek...
Megragadom a tarkója alatt, feljebb emelem a fejét. Vért öklendez fel, a kín a szemeiben azonban nincs sehol. Laposan pislogva néz rám, gyengén megszorítja a kezemet. Barna szemei tele vannak megbánással, szerelemmel. Próbál valamit mondani, de erre csak még több vér fröccsen szét. Alsó ajkamba harapva rázom meg a fejemet, hagyom hogy az a rengeteg könny elborítsa az arcomat.
- Nem haragszok rád semmiért, Liam. - sírom. - Semmiért...
A fülem mögött doboló vértől csak tompán hallom a két férfi röhögését. Röhögnek. Mégsem nézek hátra rájuk. Egészen addig figyelem punkom arcát, ameddig mozdulatlanná nem dermed eddig nehezen emelkedő mellkasa, s abba nem marad sípoló lélegzetvétele. Akkor aztán ráborulok, a hatalmas mértékű fájdalomtól megrázkódik a testem. Ordítva markolom vértől átázott pólóját. 
De vannak fájdalmak, amiket nem mosnak el a könnyek. Egyre kibírhatatlanabbá válik az egész, percről percre rosszabbodik.
- Mi...mire vártok?! - szipogom úgy, hogy rájuk sem nézek. - Végezzetek velem is!
Mintha valami olyasmit mondana, hogy "semmi akadálya", már a fegyver csövét is rámszegezi, de akkor szirénák hasítanak bele az éjszakába. A két férfi megdermed, riadt tekintetüket először nem veszik le rólam, de aztán gyáva nyulak módjára rontanak ki a kocsiból. Már túl késő.
Két egyenruhás fickó nekik megy, míg egy harmadik hozzám siet. Eltompulnak a hangok, ráborulok Liam testére. Az egyetlen dolog amit még hallok, az a punkom mellkasának mélyéről jövő gyenge szívverés. Még él.

2016. június 7., kedd

30. Rész - Elkerülhetetlen


Már szürkület uralkodik a városon amikor belépünk a dohos tetoválószalonba. Fluoreszkáló fények irritálják látószervemet, a gyomorforgató szagok pedig leginkább rothadó ételre emlékeztetnek. Nem hiszem el, hogy egy rohadt ablakot nem tudnak kinyitni.
A helyiségben nem tartózkodik más, csak a nagydarab férfi, aki épp a műszereit tisztogatja. Az ajtócsapódásra leereszti kezeiből a kütyüt, arcára hatalmas vigyor kerül. Sárga fogai összevissza állnak a szájában, kiráz tőle a hideg. Közelebb lépek Liamhez, aki automatikusan a derekam köré fonja a kezét. Merészség volt tőle, hogy eljöttünk Nialltől, de ő nem az a fajta aki annyira fosik hogy egy ház falai között megbújik. Először egyedül akart jönni, azt meg nem akartam hagyni. Harry meg csak úgy hozzánk csapódott, mert ő is akar tetováltatni.
- Szevasz, Liam! - lép közelebb hozzánk a fazon, nagy tenyereivel pedig vállon veregeti a fiút.
Erre arca fájdalmasan eltorzul, egy másodpercre meginog az egyensúlya, rám nehezedik. Helyette is felszisszenek, tekintetemet egyenesen meglőtt vállára vezetem.
- Mi történt? - húzza fel a szemöldökét a tetováló, kezét meg úgy húzza hátra mintha forró vízbe nyúlt volna.
- Se...semmiség. - böki ki punkom miután visszanyeri egyensúlyát.
Egy ideig gyanakodva méregeti az arcát, majd felsóhajt, s az asztal melletti székre int.
- Mi lesz? - kérdi.
Miközben Liam helyet foglal a székben, a pasi gumikesztyűt húz a kezeire. Harry mellém nyomul, hogy jobban lássa a fejem felett lévő képet, amin tetoválásminták vannak.
- Az alkarra a woodstock felirat. - válaszol a punk.
- Te szemét, voltál a woodstockon?! - kiált fel a fazon, amit recsegő röhögése követ.
Senki nem röhög vele, bár ez nem igazán izgatja. Magában jót szórakozva mossa át Liam alkarját a fertőtlenítővel. Kész csoda, hogy van még hely a bőrén.
El kell fordítanom a fejem amikor a kütyü zúgni kezd, a tű pedig beleszúródik a bőrbe. Hülye tűfóbia.
Harry felkuncog a fejem láttán.  Pólójából cigiszag szivárog felém, ez pedig eszembe juttatja milyen rég cigiztem. Az eredeti cél az lett volna hogy leszokok, most mégis annyi minden zúdult rám, hogy jól esne egy csikk.
- Van cigid? - hallom a saját hangomat.
- Van. Menjünk?
Mielőtt rábólintanék, elkapom Liam tekintetét. Arcvonásai lágyak, ezúttal semmi jelét nem látom a féltékenységnek. Biccentésével jelzi, hogy menjünk.
A szalon falának támaszkodok, egyik lábamat felhúzva bámulok át a kihalt utca túloldalára. Már lámpák világítják meg a szűkös helyet, de még így sincs elég fény ahhoz hogy megtaláljam a táskám mélyén rejtőző öngyújtómat. Épp elkérném Harry telóját hogy világítson, amikor váratlanul a számba nyomja a csikket, a saját gyújtóját pedig elé tartja. Felsóhajtva eresztem el a táskámat, fejemet a falnak döntve szívok bele a cigibe. Rég nem érzett nyugodtság fut végig a testemen. Hiányzott ez az érzés.
- Köszi.
- Nincs mit. - mondja, s hasonló pózba helyezkedve mellém áll.
Percekig csendben állunk, mindössze a főútról idehallatszódó autók zaja hallható. Kezd kínossá válni a helyzet. Ezt gondolom Harry is érzékeli, hiszen az elmúlt 5 percben folyamatosan rakosgatta a lábait, hol fel a falra, hol vissza a földre.
- Te milyen tetkót akarsz? - kérdem, miközben elnyomom a cigarettacsikket a kuka tetején, s kidobom azt.
- Semmilyent. - vonja meg a vállát.
Felhúzott szemöldökkel fordulok felé.
- Azt hittem azért jöttél velünk hogy tetováltass.
A punk erre idegesen az ajkába harap, láthatóan húzgálni kezdi a bőrt. Csípőre csapom a kezeimet. Egyből leesik a tantusz.
- Hát persze, hogy bébiszittelni vagy itt. - jegyzem meg epésen.
- Bocs. Jobb az elővigyázatosság.
Komoran bólintok, s úgy döntök hogy visszamegyek a szalonba. Harry sietve elnyomja mögöttem a csikket, majd követ. Az ajtót becsapja egy hirtelen jött szélfuvallat, fülsértő módon dörren vissza a keretbe. Liam rámmosolyog a székből, fejével a combjára bök.
A pterodactyluszaim ismételten felélednek miközben féloldalasan elhelyezkedek a bal lábán, s egyik kezemet a nyaka köré fonom. Véletlen sem nézek oda a gépezetre, mely még mindig kitartóan zúg.
Barna szemei mindvégig fogva tartják a tekintetemet, egészen a kis csengő hangjáig, ami az imént hangzik fel a hátam mögött.
Hátranézek a vállam felett az ajtóra, amin egy kékeslila hajú fiú toppan be, ám amint meglátja Liamet megtorpan. Ezzel egy időben Liam is megfeszül, összepréseli ajkait. Ide-oda kapkodom a fejemet a kettő srác között. Tapintható a feszültség a levegőben. Harry megköszörüli a torkát, odabiccent Liamnek, aztán a elindul a fiú felé, aki villámgyorsan sarkon fordul, és kiiszkol a helyiségből. A göndör azonban kitartóan utánaered.
- Megfogja verni? - kezdek felállni Liam öléből, ő azonban megtart a derekamnál fogva. Nem válaszol nekem. - Liam! Ha azért futott utána hogy megverje, azt nem fogom hagyni! Engedj el.
Nem is adok neki lehetőséget megmagyarázni, egy nagyobb lendülettel kitépem magam a karjaiból, s nem törődve kemény kiáltásaival, elhagyom a szalont.
Vadul dübörög a szívem mialatt átfutok a kihalt utca túloldalára, ahol a két egyén áll. Harry nekiszorítja a torkánál fogva a falnak az ismeretlent, levegő után kapkodó lihegését nekem fáj hallgatni.
- Harry, engedd el!
Az érkezésemre káromkodik egyet, majd egy hatalmasat ver a színes hajú arcába. Ő felordít a fájdalomtól, orrához kapva rogyik le a kőre.
- Normális vagy?! - sikítom, azonnal közéjük ugrok.
A méregzöld szemek tele vannak durvasággal, ökölbe szorított kezein megcsillan az utcai lámpák fényében a vér. Kitartóan bámulok bele a szempárba, míg végül el nem halványul az előbbi tekintete. Aztán letérdelek a sráchoz. Szerencsétlen alig lehet 19 éves, teste pedig semmi Harryéhez képest. Egyszerűen rühellem, ha valaki a gyengébbel kezd ki.
- Megnézhetem? - nyúlok a kézfejéért, hogy elhúzzam az orra elől. Nemlegesen rázza a fejét.
Neki is, akárcsak Harrynek, zölden csillognak rémült szemei. Elképzelésem sincs mit követett el ellenük, hiszen olyan ártatlannak tűnik.
- Mi a faszt csinálsz, Sierra? - váratlanul ér Liam mennydörgő hangja. Nem nézek hátra rá, véletlen sem adom meg neki azt az örömöt. Hát még azt hogy tovább verjék ezt a szerencsétlent.
- Menj. - suttogom a fiúnak, aki rögtön feltápászkodik, s botladozva elindul a főút felé. - Ne menjetek utána.
Leporolom összepiszkolódott térdeimet, aztán szembefordulok a kettő punkkal. Mindkettejük szeme villámokat szór, főleg Liamé. Mégsem tud érdekelni.
- Én inkább azt kérdezném hogy ez mi a szar volt. Miért kell mindent így intézni? Mégis mit csinált?
Egy másodperc erejéig egymásra néznek, aztán beáll a sírni csend. Liam összekoccintja a fogait, bal karjával bekötött vállát fogja át. Látványosan vívódik magával, felteszem azon, hogy mennyit mondjon el nekem.
Fújtatva sarkonfordulok, nem várom meg az utánam indulókat. Minél előbb visszaszeretnék érni Niallhöz, bebújni egy takaró alá és aludni. Második lépésemnél azonban hatalmas, égető fájdalom nyilall az oldalamba. Megszédülve veszek egy 90-en fokos fordulatot, s még épp látom ahogy Liam villámgyorsan összerogyó énem felé rohan, s közben pisztolyt ránt elő a farzsebéből. Aztán elsötétül minden.

*

A kórházi gépek tompa csipogására magamhoz térek. Fertőtlenítő, és büdös ágyneműszag szivárog be az orromon, amitől normális esetben rosszul vagyok, most azonban meg sem rezzenek rá.
Nem érzem a testemet, szemhéjaimat pedig képtelen vagyok nyílódásra bírni. Totál belehetek gyógyszerezve, suhan át az agyamon.
De miért?
A fogaskerekek az agyamban villámgyorsan pörögnek, mígnem visszanem tér minden emlék. Pánik önt el, olyan erővel, hogy érzem megrándulni a jobb kezemet. Ám ahogy ez megtörténik felordítok. Egész felsőtestem lüktetni kezd a fájdalomtól, s könnyek csordulnak ki a szemeimből.
Valaki felnyög mellettem, megszorítja a kezemet. Felismerem az érintést. De ennek nem így kellene lennie, én nem érezhetném ezt az érintést.
Kinyitom látószervemet, ésbár először homályosan látok, még így is felismerem apa vonalait.
- A-apa? - bököm ki rekedt hangon. Még a beszédtől is olyan erejű fájdalomhullám söpör át rajtam, hogy képtelen vagyok tovább folytatni.
- Sierra. - szól hozzám megtört hangon. - Minden rendben lesz.
Az a bizonyos vészharang megszólal a fejemben, és egyszerre rengeteg kérdés is megfogalmazódik benne. A baj csak az, hogy nem merek megszólalni. Félek, nem akarom még egyszer érezni azt a fájdalmat. Szóval csak könnyes szemekkel nézek apa smaragdszemeibe, melyek tele vannak aggodalommal. Sötét karikák húzódnak vízvonala alatt, rettenetesen fáradt lehet és megviselt. Összeszorul a szívem. Ha apa így kikészült, mi lehet anyával? Egyáltalán mi történt velem? Hol van Liam? Mi történt?
- Mo-mondd el. - ennyit tudok kinyögni, hiszen a kín már jelentkezik is.
Erősen markolok apa tenyerébe, hátha enyhíthetek kicsit a fájdalmamon, de csak rosszabbodik a helyzet. Rohamosan múlnak a gyógyszerek hatásai.
Apa habozik, látószerve megtelik könnyekkel. Kisimít pár vörös hajtincset izzadt arcomból, aztán beszélni kezd lassan, hogy felfogjam a szavakat.
- Valaki behozott a kórházba, mert meglőttek, és a sérülésed nagyon súlyos, ezért meg kellett műteni a tüdődet. Még...mé-g most is életveszélyes állapotban vagy. - a plafonnak emeli a tekintetét, küszködik a sírással. Újfent megszorítja a kezemet. - Tudom, hogy most nehezedre esik beszélni Sierra, de...de ha jobban leszel tudnunk kell mi történt.

2016. május 14., szombat

29. Rész - Olvad a jég


Körülbelül negyed óra elteltével lépteket hallok, melyek egyre hangosabbá válnak. Nagyokat pislogok, s mozgásra bírom elzsibbadt lábaimat. Mindenem sajog ahogy felkelek a kanapéról. Ha Niall nem állna szorosan mellettem, akkor eldőlnék mint egy darab fa és szépen bevágnám a fejem a padlóba. Egyszerűen annyira gyengének érzem magam, nem csak lelkileg, hanem testileg is. 7 nap alatt aludtam összesen körülbelül 20 órát. És nagyon úgy tűnik hogy most jön ki rajtam. Most, amikor a legerősebbnek kellene lennem hogy a megtudtak ellenére Liam mellett tudjak állni.
Lenyelem a gombócot a torkomban. Szüksége van rám, bármennyire is elakar üldözni holnap.
Miután visszanyerem az egyensúlyomat megindulok a hangok irányába, így pont a kanyarban találom szembe magamat punkommal. Frusztrált ábrázata kissé enyhül mikor meglát, izmos karjait kitárva von magához. Erősen fon körbe, úgy, mint aki többet nem akar elengedni. Ettől a gyengédségtől újabb könnycseppek telítik meg látószervemet. Lehunyom a szemeimet, s arcomat belefúrom a mellkasába. Vadul dobogó szíve fokozatosan csillapodik.
- Minden oké? - motyogom.
Nem válaszol rögtön. Már kezdem azt hinni, hogy nem is értette mit kérdeztem, de aztán alig hallhatóan megszólal.
- Igen.
Az ajkamba kell harapnom hogy ne áruljam el miket mondott Niall. Megígértem neki, hogy nem teszem. Szóval hallgatok, és igyekszem elhitetni Liammel hogy nem tudok semmiről. Mégis, mintha ezer kicsi tűvel szurkálnának folyamatosan a bőröm alá, s a szívembe. Fáj hogy még mindig hazudik nekem. Újabb próbát teszek.
- Biztos? - ránézek. Kibontakozok az öleléséből.
Kezeit leejti a teste mellé, barna szemei alaposan végigmustrálják az ábrázatomat. Megdermedek. Talán észrevett valamit?! A következő pillanatban elnéz a vállaim felett, valószínűleg oda ahol a szőke haverja áll. Igen, észrevett. - igazolódik be a sejtésem.
Az izmai ugyan megfeszülnek a kezén, ám ahelyett hogy kikelne magából és ordítozni kezdene, csak sóhajt egyet és megnyomkodja az orrnyergét.
- Mennyit mondott el neked? - kérdi, folytatva előbbi tevékenységét.
Lábaim megremegnek alattam, segítségkérően pillantok a hátam mögé. A punk veszi a célzást, hangtalanul mellém siet és szembenéz a sráccal. Megkönnyebbülök amiért nem látok rajta semmiféle neheztelést.
- Tegnap meséltem Sierrának Zaynről és...
- Nem téged kérdeztelek, Niall. - fújtat, abbahagyja az orra nyomkodását. - Hagyj minket egyedül.
Parázsló szemekkel néz a fiúra, egészen addig ameddig az el nem hagyja a helyiséget. Sietve tűnik el a kanyarban, vissza sem néz ránk.
Mély levegőt veszek mielőtt beszélni kezdek. Ahogy csak mondom és mondom a dolgokat Liamnek, érzem ahogy a hatalmas nyomás lekerül a mellkasomról. Mire a végére érek, nyoma sem marad.
- Kérlek ne legyél dühös rá, Liam! - megragadom a kézfejét, s nyugtatólag összekulcsolom az ujjainkat.
Gondterhelten néz le a kezeinkre, aztán vissza a szemeimbe. Tekintetemmel fogva tartom, minden erőmmel a nyugodtságot sugárzom.
- Miért nem gyűlölsz?.
A hang ami elhagyja ajkait annyira idegen, annyira megtört, hogy úgy érzem felhasad a szívem amit eddig tűk szurkáltak. Közel vagyok ahhoz hogy újra elsírjam magamat. Itt van a nyelvem hegyén az az egy szó amivel megválaszolhatnám a kérdését, de egyszerűen annyira félek hogy ez nem viszonzott, hogy képtelen vagyok kimondani.
- Mert... - kezdem, valami máson gondolkozok. Mégis az csúszik ki a számon. - ....mert szeretlek.
Ahogy kimondom meg is bánom. Mintha forró vízzel leforráztak volna, most pedig bőröm minden szeglete tűzben égne. Hosszú óráknak tűnő másodpercek telnek el, mire Liamnek eljut az agyáig amit mondtam.
Száját alig láthatóan eltátja, arckifejezése egyértelműen döbbenetről árulkodik. Ezt képtelen elrejteni.
Kérlek, mondj valamit az ég szerelmére! Most vallottam neked szerelmet!
Állom elképedt, égető tekintetét, s már épp azon vagyok hogy elbőgöm magam, amikor megrántja a kezeit, és megcsókol.
Karunkkal átöleljük egymást, egyre éhesebben, mohón csókolózunk, mint ismeretségünk első napjaiban; nem szégyelljük magunkat - egyébként is, nincs ki előtt.  Érzem, hogyan hatol be Liam nyelve a számba, és megérinti az enyémet. Aztán egyszeriben jobban érzem magam, mert elmenekülök az előbb létrejött rémületem elől a cigarettaízű száj meleg sötétjébe.
A bizsergető érzés egyre erősebb lesz, a mellkasomból szétárad a testemben, végig a karomban, a lábamban, míg végül minden porcikámat elönti a forróság. Már-már fulladás-szorosan összesimulunk. Majd percek múltán lihegve megszakítja a csókunkat, s nekidönti homlokát az enyémnek.
- Mire gondolsz most? - kérdi.
Meglep a kérdése, először nem tudok megszólalni. Kiráz a hideg, mikor leheletét érzem ajkaimon.
- Arra, hogy...hogy... - keresem a szavakat. Nem gondolok semmire. Rá koncentrálok. Csakis rá.
- Hogy?
- Mit csinálsz velem? - nyögöm ki.
- Valóra váltom az álmod ami odakint nem fejeződött be. - suttogja, fejét a nyakamba temeti. Fogai először fájdalmasan karcolják a bőrömet, majd nyelvével tompít a fájdalmon.
Liam az enyémnek tolja a csípőjét. Azonnal szaporábban kezdem el venni a levegőt. Tisztában vagyok vele, hogy nem csak egy árva véraláfutás fogja ezután díszíteni a nyakamat. Akaratlanul is hátradöntöm a fejem hogy több hozzáférése legyen hozzá. Erősen belemarkolok a hajába mialatt kényeztet, sóhajaimat képtelen vagyok visszafogni.
- Liam...ugye tudod, hogy bármikor jöhetnek a többiek? - préselem ki magamból nagy nehezen, amikor kihúzza a pólómat a nadrágomból.
- Tudom. - morogja.
Hát, oké.
Egy szempillantás alatt emel meg, s elcipel a kanapéig, ahová lefektet. Lábaim közé furakodik. Mindezek alatt egyszer sem válunk el egymástól, még akkor sem amikor a nadrágommal bajlódik.
Nagy nehezen feljebb emelkedek hogy én is hasonlóképp tegyek. Mikor ez sikerül, tenyeremet merevedésére csúsztatom. Felmorog, még mielőtt elhajíthatnám a nadrágját kihúz a farzsebéből egy óvszert, s fogaival széttépi a kis zacskót.
Felhúzom a szemöldököm.
- Arra nem lesz szükség. - fülig pirulok a saját megjegyzésemtől. - Szedek fogamzásgátlót.
Elégedett mosoly kúszik az arcára, a másodperc törtrésze alatt pedig már a zacskó is a ruhadarabok sorsára jut.
Magamba folytok egy szisszenést, mikor lekerül mindkettőnkről a fehérnemű, ő meg elmerül bennem. Nyomban elveszítem a józan ítélőképességemet. A tarkójánál fogva húzom jobban magamhoz. Betegesen szükségem van a közelségére, még ennél is jobban. Zihálok, izzadt testünk egyre sűrűbben nyomódik egymásnak.
Lángban égek a csókoktól a számon, az arcomon, az állkapcsomon. Nagyobb nyögés hagyja el ajkaimat, mikor Liam a fenekem alá nyúlva felfelé billenti a csípőmet. Belekapaszkodok kidudurodó bicepszébe, mandula alakú körmeimmel mélyen belevájok a bőrébe.
Azt hiszem hogy ennél jobb már nem is lehetne, de ekkor alhasamban elkezd feloldani a csomó, és lábujjaim begörbülnek.
- Bébi... - Liam hangja olyan mintha a távolból szólna, pedig pontosan a fülemhez hajol. Beleharap a fülcimpámba.
Jobb kezét becsúsztatja közénk, én meg rögvest csillagokat kezdek látni ahogy masszírozza a csiklómat. Hangosan megyek el, míg ő szorosan a homlokomnak nyomja az övét. Szemei lecsukódnak az élvezettől, öblös nyögése kíséri belém lövellő ondóját.
Pár csípőmozgást még elvégez mielőtt kihúzza magát belőlem, s az oldalára gurul. Szembefordulok vele, nagyokat pislogva nézek rá, almácskáim rettenetesen égnek. Elmosolyodik, majd hatalmas tenyerei közé veszi az arcomat, és puhán megcsókol. Ajkai sokáig időznek az enyémeken, piercinges nyelve gyengéden simogatja szájam ívét. Végül elhúzódik.
- Én is.
Barna szemei teli érzelemmel figyelnek, amit eddig még sosem tapasztaltam nála. Szeret! Úgy visongok belül akárcsak egy 5 éves kislány. Lehetetlen letörölnöm az arcomra kúszó vigyort.
Melegséget árasztó felsőtestéhez dörgölőzök, míg ő nevetve végigsimít a combomon, s a derekamnál belecsíp a bőrömbe. Erre összerándulok, bár továbbra is ott marad ábrázatomon a mosoly.
Amióta csak ismerem ez az első olyan pillanat, hogy igaznak is érzem. Már nincsenek előttem eget rengetően fontos titkai, gondosan felhúzott álarca pedig lehullott. Büszkeséggel tölt el, hogy én lehetek az életében a lány aki ezt elérte.

2016. április 24., vasárnap

28. Rész - Intenzív érzések


- Nem megyek haza! - hőkölök vissza rögtön.
Kiakarok térni teste takarásából, de semmire sem megyek vele - elkapja az alkarom, visszahúz a mellkasára. A pulzusom meglódul, attól félek elgyengülök tőle és hagyom hogy hazavigyen. De nem mehetek haza! Egyenesen öngyilkos küldetés lenne, főleg mert az én szüleimről beszélek.
- Had maradjak itt, Liam. - halkítom le a hangom. - Mi bajod lehet neked abból? Csak két nap.
Arcvonásai megkeményednek, azonban elenged. Piercingjét böködve mered rám, valószínűleg átgondolja a helyzetet. Legszívesebben megkérdezném miért akar ennyire távol tartani magától meg a haverjaitól, csak akkor biztos sírás lenne a vége-már megint.
Szóval csendben maradok. Előbb-utóbb kénytelen lesz megosztania velem a titkait, nem  hallgathat örökké.
Várakozásképp keresztbefonom melleim alatt a kezeimet, szemöldökömet felhúzva várok az ítéletére. Na nem mintha befolyásolna abban hogy itt maradok-e vagy sem. Nekem aztán ne parancsolgasson se ő, se senki.
Kínzóan hosszú percek múltán kifújja a magában tartott levegőt, izmai elernyednek. Megkönnyebbülök, holott még nem mondott semmit.
- Csakis azért hagyom hogy itt maradj, mert akik megtámadtak nem tudnak Niallről. De vasárnap muszáj menned. - megrémiszt a hangjában lévő indulat. Továbbra is fent álló kíváncsiságomat leküzdve bólintok.
- És te...te itt maradsz?
Arcomat elöntik az érzelmek, alig bírom már állni a tekintetét.
- Itt maradunk.
Tudom hogy nem kellene örülnöm, hiszen mégiscsak azért vannak itt hogy ne találjanak rájuk, de megtölt elektromossággal a tudat hogy Liam itt marad velem - és kitudja, talán a hétvége leteltével ellök magától, hogy ne keljen elmondani az igazságot. Szívem összeszorul erre a gondolatra.
Foglalkozz a jelennel, Sierra.
Mély levegőt veszek mielőtt követem őt vissza a házba. Kulcsra zárja az ajtót.
A többiek csipkelődő hangja a tágas nappaliból hallatszik, ebből pedig arra következtetek hogy odamegyünk, punkom azonban csuklóm köré tekeri az ujjait, és a hátsó ajtóhoz húz.
Meglepetten pislogok a hatalmas udvarra. Végigszemlélem a medencét az ugrópadokkal,a jacuzzit, a kosárlabdapályát a rajta guruló több labdával, és a hangfalakkal felszerelt teraszt a túloldalon, amely még mindig Niall házához tartozik.
Liam ad egy kis időt még észhez térek, majd elém áll. Egyből elfelejtem az előbb látott dolgokat. Elveszek a szemeiben, meg az összes többi részletben. Újra elönt az az érzés, hogy meg kell érintenem. Szükségem van az érintésére.
Dereka köré fonom a kezeimet, úgy bújok hozzá hogy teljesen nekisimulhassak. Válaszképp ő felfuttatja ujjait csupasz kezemen, s könnyed mozdulattal lecsúsztatja trikóm vékonyka pántját a vállamról. Megérzem puha ajkait a vállam és a nyakam találkozásánál, erre kénytelen vagyok megmarkolni farmerdzsekijének széleit. Lecsukódnak a szemeim ahogy már a fülem mögötti területet csókolja, egész testemet égeti a forróság.
- Láthatlak megint? - leheli a bőrömre. Kiráz a hideg, a hangszálaimat mintha elvarázsolták volna.
Már a másik pántot sem érzem a helyén. Hangszálak hiánya révén hevesen bólogatok, és mikor ezt megtettem, egy pillanatra elhúzódik tőlem, de csak annyi időre hogy a jacuzzihoz vezessen.
Szívem a torkomban dobog ahogy újra karjai közé fon, ezúttal már teljesen leveszi rólam a spagettipántos felsőmet. Láthatóvá válik bordó melltartóm. Barna szemeiben kisfiús vágy tükröződik, ezen pedig akaratlanul is elmosolyodok. Ez fel sem tűnik neki, sóvárgása minden mást elködösít maga körül. Tenyerét az ágyékomhoz vezeti, végigsimít a lábaim között, majd kigombolja  rövidnadrágomat.
Élesen szippantom be a levegőt. Szeretnék én is kezdeni valamit, azonban remegő végtagjaim nem engedelmeskednek nekem. Erősen szorítom a dzsekit, már-már alig érzem az ujjaimat.
Amint a farmerem lecsúszik a lábamról kilépek belőle, így már az ugyanolyan színű alsóneműm is megfigyelhetővé válik előtte. Lerúgom a talpamról a fent maradt topánkámat. Kellemes érzés a bőrömnek a puha fű érintése.
Liam minden mozdulatomat figyelemmel kíséri, attól tartok teljesen elfeledkezik arról hogy ő még tetőtől talpig ruhában van. Egymás szemeibe bámulunk, későbbre viszont megelégelem a várakozást és a nadrágja gombjához nyúlok. Ekkor észbe kap, szinte másodpercek alatt lerángatja magáról a ruháit a boxere kivételével. Tekintetem elidőzik izmos testén, mellkasa alatt kezdődő tökéletesen kidolgozott kockáin, tetoválásain, sőt még a meglőtt sebét eltakaró kötésen is. Vadul dúlnak bennem az érzelmek, majdnem kiharapom a saját számat V vonalát elnézve. Önelégült vigyor ragyog fel az arcán, megjelennek régen látott nevetőráncai a szemei sarkában. Újfent elönt a melegség.
Követem fel a jacuzzi falépcsőin, onnan meg rögtön a közepes hőmérsékletű vízbe. Semmit sem segít azon hogy lehűthessem magam, főleg hogy punkom amint elhelyezkedik a sarokban az ölébe húz. Rutinos mozdulattal megnyom egy gombot a válla mellett, amivel elindítja a víz pezsgését.
Mikor Liam a melltartóm csatjához nyúl kissé visszahőkölök, szemeimmel végigpásztázom a ház ablakait. Követi a tekintetemet.
- Ugyan már. - nevet fel. - Nem fognak kukkolni, vagy ha mégis akkor legalább lesz valami jó a napukban.
Remélhetőleg a víz zubogása elnyomja szívem zakatolását, még mindig habozok. Mi van velem?
- Si? - végigsimít a combomon, hangja megtelik aggodalommal a hallgatásom miatt.
- Minden oké. - oszlatom el gyorsan a kételyeit, belenézek a szemeibe.
Felbátorodva megfogom a víz alatt, mire meglepett nyögés csúszik ki ajkai közül. Nyaka köré fonom a kezeimet hogy megcsókolhassam. Nyelveink összegabalyodnak, lehunyt szemekkel élvezem lágy csókjait a számon. Eltűnnek a gátlásaim, hagyom hogy kicsatolja a melltartómat és kihajítsa a fűre. Masszírozni kezdi a melleimet. Belenyögök a csókunkba, öntudatlanul harapok alsó ajkába.
- Ez tetszik, mi? - kérdi, hangja az eredetinél sokkal mélyebb.
- De még mennyire - hajolok a füléhez, majd csókokkal lepem el az állcsontjától a nyakáig. Rövid, puha szőrszálak bizsergetik nyelvem.
Melleim közé csókolva dereka köré vonja lábaimat, így lüktető középpontomnak feszült merev férfiassága, én pedig elveszítem a fejem. Zihálva markol a fenekembe, ajkaink ismét egymásra találnak. Csípőm jobban az övének billentem. A bennem lobogó olthatatlan tűz magasabb fokra lép. Jobb kezét a tarkómnál lévő hosszú tincsekbe temeti, mialatt megint  önfeledten csókolózni kezdünk.
A körénk gyűlt rózsaszín ködöt azonban megfakítja az udvari ajtó nyílása. Riadtan rántom el a fejem, mellkasomat pedig teljesen nekinyomom Liamének.
Louis áll az ajtóban, ésbár nem látom túl jól az arckifejezését, bizonyára tudta mibe sétál bele. Cseppet sem zavartatja magát, egyszerűen a jacuzzi mellé sétál és végigvezeti tekintetét a párosunkon. Lángvörös lehetek zavartságomban, ellenben Liammel, aki úgy kezeli a helyzetet mintha semmi különös nem történt volna.
- Biztos nagyon fontos dolog történhetett ha félbeszakítottál. - vonja fel a szemöldökeit a punk, várakozóan tekint a haverjára.
A fiú megvakarja a tarkóját, egy pillanatra rámvillannak a szemei, aztán megszólal.
- Itt van Zayn.
Liam egész teste megfeszül, ebből nem sejtek sok jót. Szívverése is felgyorsul.
- Liam? - szólítom meg, tekintetem megtelik aggodalommal.
Továbbra is dühösen mered előre, majd hirtelenjében leemel magáról, ügyelve arra hogy a kötését ne érje víz. Kisebbet morgok, kezeimet azonnal csupasz melleim elé helyezem, eltakarva Louis égető tekintete elől.
- Maradj itt. – utasít a srác, miközben elkezdi magára kapkodni a ruháit, cseppet sem törődve azzal hogy még nedves a teste. 
Farmernadrágja látványosan átázik, egyedül fehér pólójának mellrésze marad száraz.
- Jó. - sóhajtom, bár nem tetszik a dolog.
Megakarom nézni magamnak ezt a Zaynt, csakhogy lássam ki az a szemétláda aki életveszélybe sodorta a fiút akit szeretek.
Egészen addig nézem a két punk távolodó alakját, ameddig el nem tűnnek az ajtó mögött, aztán akcióba lendülök. Kimászok a jacuzziból, magamra kapkodom a ruháimat – melyek nekem is csurom vizesek lesznek – aztán az ablakhoz sétálok. Óvatosan emelem fel a fejem, először épp hogy csak látok valamit, de amikor megbizonyosodok róla hogy nem fognak meglátni, felkönyökölök az ablakpárkányra. Niall és Harry nekem háttal állnak, tőlük srégen pedig a többi tagja a bandának. Liammel és Louisval szemben áll az a bizonyos 5.tag, kizárólagos alapon Zayn. Felsőtestén lóg fekete felsője, ugyanolyan színű szaggatott nadrágja viszont megfeszül vékony lábain. Jobb karját ugyan tetoválások fedik, a balját is egy kevés, rajta mégis látszik hogy nem képviseli a punk stílust. Kilóg a többiek közül. Épp fekete hajába túr, gúnyos vigyort varázsol idegesítően tökéletes képére, és Liamre bámul. Összerándul a gyomrom.
Nem hallok semmit a beszédből amit folytatnak, már csak azt látom ahogy a punkom nekiront a srácnak, egyenesen telibe találja a pofacsontját. Hátratántorodik, barna szemei gyűlölettel telnek meg ahogy megdörzsöli borostás arcát az ütés helyén. Mégsem üt vissza.
Vadul doboló szívvel követem az eseményeket. Liam ökölbe szorítja a kezeit, dagadó erei kiemelkednek a karján. Újabb ütésre készül, azonban mielőtt megtehetné, Louis és Harry két oldalról lefogja. Eleinte küzd, kiabálva igyekszik Zayn közelébe kerülnie, egy-egy szót még én is értek. Mindez alatt a fekete hajú pedig karba tett kézzel áll előtte, gyűlöletéhez társul a szánalom is. Rohadtul felidegesít, hogy mer így nézni rá, de attól már fosik hogy visszaüssön.
Minden porcikám remeg azért hogy bemenjek és lekeverjek neki én is egy pofont, de bizonyára oka volt annak hogy nem akarta hogy bemenjek. Zayn nem tudhatja meg, hogy Liamnek van egy gyenge pontja. Az lennék? – merül fel bennem a kérdés.
Melegség tölt el erre a gondolatra, de sajnos csak néhány másodpercre. Mellkasomra visszatelepszik a tehetetlenség jól ismert érzése, ettől pedig újra rosszul érzem magam. 
Megdermedek ahogy Niall hátra fordul az ablakhoz, mintha megérezte volna hogy ott állok. Nagyokat pislogva meredünk egymásra, kék szempárjából süt a düh. Fejével gyors mozdulatot tesz - ezzel jelezve hogy tűnjek el, méghozzá gyorsan.
Még utoljára punkomra tekintek, majd a hangfalakkal felszerelt teraszhoz veszem az irányt. Remélem nyitva van az ottani ajtó.
A kétszárnyú, üvegezett bejárat könnyedén kinyílik. Megkönnyebbülve lépek be a hűvösre, és körülnézek. Tegnap éjjel Niall eddig nem vezetett el, hiszen mindketten valamelyest fáradtak voltunk, mire pedig végigjártuk volna ezt a palotát már reggel lett volna.
Jobb oldalamon több ajtó sorakozik, balomon pedig egy hatalmas terület bárpulttal. A helyiség plafonjára diszkógömb van szerelve, a sarkokban hasonlóak a hangfalak a kintiekhez. Szóval itt tartják a házibulikat. Ez az egész rész körülbelül akkora mint a mi házunk.
Végigmegyek a termen, s ekkor meghallom a távolról jövő kiáltozást. Megtorpanok. Liam még mindig ordibál, bár nem tudom beazonosítani merről jön a hang. Előttem egy hosszú folyosó húzódik, utána az egyetlen lehetőség hogy balra fordulok. Valószínűleg onnan.
Minden arra késztet hogy induljak el a hang irányába, mégsem teszem. Ha Zayn nem tud a létezésemről, annak úgy is kell maradnia.
Nagyot sóhajtva fordulok meg hogy leüljek a bulihelyiségben látott bőrkanapék egyikére, csakhogy egy kemény mellkasba ütközök. Felsikoltok ijedtemben, vadul doboló szívvel nézek fel a fiúra. Megkönnyebbülök Niall láttán, elernyednek ökölbe rántott kezeim.
- Nem kéne ott lenned a többiekkel? - vonom fel a szemöldököm. Ketyegőm még mindig nem nyugodott le teljesen.
- Jobb ha itt vagyok veled, mielőtt úgy döntesz hogy odamész. - ró meg. - Zayn simán észrevett volna téged az ablakban.
Felsóhajtok. Újfent annyi kérdésem lenne, s úgy érzem talán Niall ismét megválaszolja nekem azokat. Fejemmel a fekete kanapék felé bökök, mire veszi a célzást és rögtön leülünk a kényelmes felületre. Teljességgel belesüppedek.
- Kérdezhetek?
- Csak tessék.
Tengerkék szemei érdeklődve cikáznak az arcomon, várja hogy folytassam. Azért ott rejtőzik ábrázatán a gyanakvás is, szóval tuti hogy nem fogok minden kérdésemre választ kapni.
- Mekkora a baj? És Zayn miért jött?
Idegesen fújtat egyet, megvakarja a tarkóját. Már nem néz rám. Gondolom, gondolkozik mennyit árulhat el nekem.
- Kérlek, Niall. Nem mondom el Liamnek, de muszáj tudnom! - kérlelem.
- Már így is túl sokat mondtam. Nem akarlak mégjobban belekeverni.
- Az egésznek a közepébe csöppentem!- próbálok aránylag higgadt maradni. - Az a legkevesebb, ha tudom mi folyik itt.
Habozik, azonban pár perc csend után beszélni kezd.
- Zaynnek kellett a drog, ő maga viszont nem tudta megvenni, mert összetűzésbe keveredett a dílerrel. Szóval Liaméket kérte meg hogy lopjanak a pasitól folyamatosan, amiért az nem volt hajlandó eladni Zaynnek az áruját. Amolyan bosszú-mániás ez a fasz. Szóval Liamék loptak, Zayn meg fizetett nekik cserébe. Azt meg persze nem említette hogy a drágalátos díler egy elmebeteg, és ölni is képes ezért. 1 éve kezdődött ez az egész, csak akkor még nem tudta kik lopnak tőle...egészen két héttel ezelőttig. Lebuktak, üldözni kezdték őket, és így jött az ötlet hogy muszáj meghúzniuk magukat egy időre.
A fülem mögött érzem lüktetni a véremet, hatalmasat nyelek. Szavak nem jönnek ki a torkomon. Nem csodálom hogy Liam nem volt hajlandó beszélni az életéről. Shelleynek igaza volt vele kapcsolatban.
Üveges tekintettel bámulok le a padlóra, igyekszem megemészteni a hallottakat.
-...Zayn pedig azért jött hogy lopjanak megint. Nem csodálhatod miért akadt ki ennyire Liam.
- Ez normális?! - fakadok ki. - Liam majdnem meghalt miatta! És még van pofája....
Könnyek csípik a szemeimet, minden erőmmel azon vagyok nehogy elbőgjem magam, csakhogy eltörik a mécses amikor Niall közelebb húz magához, és nyugtatólag dörzsölgetni kezdi a hátamat. Erőtlenül dőlök a vállára, s tenyerembe temetem az arcomat. Záporesőként potyognak ki a könnyek amiket túl régóta magamban tartok. Valójában nem csak ez miatt sírok, hanem minden miatt ami kevesebb mint 1 hét alatt történt. Fáj.

2016. április 12., kedd

27. Rész - Hangulatingadozások


Miután Niall körbevezetett a kicsinek nem nevezhető házban, és megmutatta a vendégszobát ahol aludni fogok az elkövetkezendő 2 napban, megköszöntem neki mindent. Nem csak azt, hogy itt lehetek vasárnapig, hanem azt is hogy megbízott bennem és annyi mindent megosztott velem.

Most pedig itt fekszek ebben a puha ágyban annyi sátorozás után hulla fáradtan, mégsem tudok elaludni. Folyamatosan kattogok a dolgokon amiket mondott, Liamen, hogy hogy van, a barátaimon, akiket úgy ott hagytam a fesztiválon hogy nem is szóltam...rettenetesen elfog a bűntudat.
Ledobom magamról a vékony paplant, és átsétálok Niall szobájához. Bekopogok. Csak remélni merem hogy még nem alszik.
Pár másodperc várakozás után kinyílik az ajtó, aminek következtében totál akaratlanul fülig pirulok.: a fiú egy szál boxerben nyitott ajtót, bár ez őt cseppet sem zavarja.
Amint sikerül kapcsolnom, elhessegetem a hirtelen jött zavartságomat, és a lényegre térek.
- Elkérhetem a telód egy pillanatra?
Ásítás közben tárja ki jobban az ajtóját, ezzel jelezve hogy menjek be. Fejével az ágyával szemben lévő íróasztalra bök, majd visszamászik a helyére. Úgy néz ki hogy velem ellentétben ő tudna aludni.
Az ablakon beszűrődő közvilágítás segítségével egyből kiszúróm a mobilt, s azonnal beütöm elsősorban Shelley számát. Dylant vagy Bellát is hívhatnám, de akkor egyhamar nem szabadulnék.
Fel alá járkálok a nagy hálószobában, és ameddig kicsöng, a helyiséget veszem szemügyre. Poszterek és egyéb szimbólumok lógnak a szürke falakról, míg a földön szanaszét dobált ruhák terülnek el egyetemben a chipses zacskókkal. Ez aztán egy igazi pasi-szoba, gondolom.
- Igen? Ki az?
Összerezzenek ahogy meghallom barátnőm kiabáló hangját. Recseg a vonal, ebből pedig csakis arra tudok következtetni hogy hangfal közelében lehet. Megköszörülöm a torkomat.
- Én vagyok, Sierra.
- Sierra! Hol a jó édes anyámban vagy?! Mindenhol kerestünk!
- Ne keressetek. - sütöm le a szemeimet. - Clevelandben vagyok.
- Mi?!
Fogalmam sincs hogy ez olyan "mi? rohadtul nem értelek", vagy egy "mi?! kifoglak nyírni!". Bármennyire is szeretném elhitetni magammal az ellenkezőjét, sejtem hogy a második variáció van érvényben.
- Kérlek ne haragudjatok rám! Mindent elmagyarázok ha hazajöttetek, de valamit meg kell tennetek nekem. Ha anyáék hívnak mondjátok hogy ott vagyok.
- MI?! MIÉRT HOL VAGY?!
- Nem értenéd, Shelley. - sóhajtom idegesen.
- Te meg nem tudod mire kérsz, Sierra. - ró meg. - Anyudék csakis azért engedtek el, mert én is jöttem. Ha ez kiderül hogy fognak megbízni bennem? Hm? Főleg ha most is azzal a Liammel vagy a lakásán.
Összetalálkozik a tekintetem Niallével. Nem keverhetem bele őt is ebbe az egészbe. Tett már épp eleget értem.
- Egy motelben vagyok. - magam is meglepődök a könnyed hazugságon. - Meghúzom itt magam vasárnapig.
- Utállak. - sóhajt. A hangjából rájövök hogy ez megnyugtatta. - Esküszöm, ha anyudék megtudják, akkor én nem működtem közre semmiben!
- Semmiben! - ismétlem meg. - Köszönöm, Shelley.
Valamit morog még az orra alatt, ami egyenesen megfejthetetlen. Egy hosszú percig mindketten csendben vagyunk, majd megtöröm a kínos szituációt.
- Akkor én most lefekszek. Mondd meg a többieknek is hogy sajnálom. - sóhajtom, aztán még mielőtt válaszolhatna, megszakítom a hívást.
Visszateszem az asztalra Niall telefonját, így pedig már megkönnyebbülten indulok vissza a vendégszobába, holott tudom hogy nem fogok tudni továbbra sem aludni. Még így is túl sok minden nyomja a szívemet. Vonakodva lépkedek el az ajtóig, s már a kilincsen van a kezem, amikor a punk fiú álmosságról árulkodó hangja átszeli a teret. Megtorpanok.
- Nem akarsz nézni egy filmet?
Felvont szemöldökkel fordulok felé. Ezt most komolyan gondolta? Oldalára gurul hogy elérje az ágya melletti éjjeliszekrényt amelyről felemel egy DVD-t, ezzel egy időben meg a lámpát is felkapcsolja hogy lássam mi az. Hunyorognom kell a hirtelen jött fénytől, időbe telik mire kirajzolódnak előttem a betűk. A borítón egy nagy pac-man figura akarja felzabálni az előle menekülő színes autókat, közvetlen ez alatt pedig a Pixel felirat olvasható. Felcsillannak a szemeim.
- Ez nem az az Adam Sandler film? - helyet foglalok az ágya szélén, és elveszem tőle a tokot hogy szemügyre vegyem a szereplők listáját.
- De, igen. - biccent. - Ma délután akartam megnézni, csakhát...
Nem kell befejeznie hogy tudjam mire gondol: értem kellett jönnie. Szívesen megnézném vele, addig sem lennék magamra maradva a szobában, de Niall álmos. Valószínűleg csak udvariasságból hozta fel ezt az egész filmezős témát.
- Süt rólad az álmosság. - nézek a szemeibe. - Majd holnap megnézzük.
Egyszer mondom el, ő pedig máris bólint, visszarakja a DVD-t a szekrényére, és leoltja a villanyt. Nos, ő tipikusan az az ember akit nem szükséges sokáig győzködni. 
- Akkor jó éjt, Sierra. - köszön el.
- Jó éjt.

*

Szombat reggel hét órakor már talpon vagyok felöltözve, megmosakodva. Örülök hogy aludtam körülbelül másfél órát, bár az sem volt mondható pihentetőnek. Szörnyű rémálom gyötört, s olyan valóságos volt, hogy sírva ébredtem. Minél előbb beszélnem kell Liammel, tudnom kell mi van vele. Nagyon nincs jó érzésem, hát még ez az álom után vele kapcsolatban.
Fel-alá járkálok a vendégszobában valamiféle neszre várva, ami azt jelzi hogy Niall felébredt, én pedig elkérhetem a telefonját - megint. Borzasztó dolog ez a telefontalanság, mintha teljesen el lennék vágva a külvilágtól.
Percenként felpillantok a tv felett lévő órára, de az istenért sem akar gyorsabban telni az idő. Én így befogok gőzölni.
Még körülbelül negyed óráig folytatom az ide-oda menést, aztán a ház elé bekanyarodó autó zaja elegendő ahhoz hogy gyökeret verjenek a lábaim.
Kíváncsian lesek ki az ablakon. A járda mellett egy kisebb citroen parkolt le, onnan pedig először egy magas, hosszú barna hajú srác lép ki. Vékony lábain megfeszül a fekete csőnadrág, míg felsőtestét bő fehér trikó takarja el, kezén végigfutó tetoválásai azonban tökéletesen látszanak. Szanaszét álló göndör hajába túr mielőtt bezárja a kocsi ajtaját. Teljesen lefoglal a srác elemzése, olyannyira hogy észre sem veszem a másik kettő egyént, akik csak akkor bukkannak elő a jármű túloldaláról.
Hatalmasat dobban a szívem. Ha tehetném, feltépném az ablakot és kiugranék, csakhogy mielőbb a karjaiba vethessem magamat. Kék, ujjatlan farmerdzsekit húzott sötét színű trikója felé hogy eltakarja bekötözött sebét. Fogalmam sincs hogy nem sül meg ebben a szerkóban, de még így is rohadt dögös. A következő pillanatban felnéz az ablakom irányába. Tekintetünk összekapcsolódik egy másodpercre, én pedig ettől annyira megrettenek hogy lebukok. Vajon tudta, hogy itt vagyok? És ha nem akkor most mégis mit gondolhat?
Nincs időm tovább gondolkodni ezen, rögtön kirontok az ajtón, és egyenesen Niall szobájához futok. A fiú megugrik érkezésemre. Szőke hajának minden tincse másfelé áll, nagyokat pislogva igyekszik magához térni.
- Itt van Liam, Louis, és még valami srác.
- Oké. - ledobja magáról a takarót, s a szekrényéhez lépked. - Kinyitod az ajtót?
Csengetnek. Gyors iramban vágtázik a szívem. Végül lerohanok a lépcsőn, az adrenalin hatására túl hevesen tárom ki a bejáratot. Három meglepett szempár szegeződik rám. Ezek közül kettő látványosan végigmér, míg egy csak a szemeimbe bámul, sehova máshova nem néz. Pterodactylus barátaim felélednek a gyomromban. Ezt a pillanatot a mellém érő Niall szakítja meg, aki megteszi azt amiről én totál megfeledkeztem: szélesebbre tárja az ajtót, hogy betudjanak jönni a haverjai.
Fura érzés fog el ahogy a göndör hajú punk gyerek elhalad mellettem. Szúrósan végigmérem. Csak remélni merem hogy ő nem Zayn, mert ha igen, esküszöm keresek egy kést és nekiesek.
Idétlenül toporgok a hallban, körülvéve 4 darab teletetovált egyénnel és fogalmam sincs mit kellene tennem. Berögzült mozdulat lenne Liam oldalához lépni, átkarolni a derekát, most valahogy mégis úgy érzem nem örülne a tettemnek - ez fáj. Niall felé forduló arcának minden részletét szemügyre veszem, a homloka tövében csillogó izzadságcseppektől kezdve telt ajkainak íves vonaláig. Megremegnek alattam a lábaim, jobbnak látom ha elfordítom róla a tekintetemet: én is a szőke srácot kezdem el fixírozni. Ábrázata még álmosnak látszik, bár korántsem annyira mint amikor az ágyából ugrasztottam ki.
- Oké. - köszörüli meg a torkát a göndör, mire mindenki ráfigyel. - Asszem' mi még nem ismerjük egymást.
Smaragdzöld szemei akár belém is láthatnának, olyan erősen tartja fogva az én szintén zöld szempáromat. Nagyot kell nyelnem mielőtt észbe kapok.
- Igen. - saját hangomat hallva meglepődök. Olyan vékonyan cseng, akárcsak egy 5 éves kislánynak. - Sierra vagyok.
- Harry. - felém nyújtja a kezét.
Nagy kő esik le a szívemről a név hallatán, ezúttal minden rosszindulat nélkül rázok vele kezet. Az én apró tenyerem elveszik az ő kétszer akkora markában.
Csak akkor veszem észre Liam megkeményedett arckifejezését, miután elengedtem Harryt - punkom viszont még mindig úgy bámulja a haverja kezét, mint aki mindjárt verekedni fog. Totál hülyeség lenne, ha ez miatt bepöccenne.
Niall szerencsére megtöri a kínos csendet.
- Mi járatban?
- Inkább azt mondd meg, hogy Sierra mi járatban van nálad. - Liam szólal meg, elmélyült hangjától kiráz a hideg.
Barna szemei villognak az idegességtől, a szőke punk azonban állja a tekintetét - sőt, még lazán neki is támaszkodik a háta mögött húzódó oszlopnak.
- Nem akart hazamenni. - vonja meg a vállait. - Fél a szüleitől.
Ezt a kijelentését röhögés kíséri, ami Louis és Harry szájából származik. Fülig pirulok szégyenemben, legszívesebben bezárkóznék a vendégszobába.
- Történt köztetek valami? - Liam figyelmen kívül hagyja a nevetést, közelebb lép a sráchoz. Erre lehervad az arcáról a mosoly.
- Liam! - jajdulok fel, közéjük lépek amíg még lehet.
Mindössze egy röpke pillanatig néz rám, aztán újra Niallre szegezi szúrós tekintetét. Elképzelésem sincs mitől és miért kattant meg ennyire, de nagyon nem tetszik. Tarkómon érzem a szöszi felgyorsult légzését - megijedt.
- Nem történt köztünk semmi. - sóhajtom, s a mellkasára helyezem a tenyeremet hogy hátrébb tudjam tolni. - Komolyan kinéznéd belőlem?
Ekkor végre rámnéz. Bukfencezik egyet a gyomrom.
- Belőled nem. Belőle, igen.
Utálok mások előtt drámázni, most mégis úgy hagyják el a szavak a számat mintha csak ketten lennénk.
- De hát te küldted hogy hozzon haza! Ráadásul még utasítottál is, hogy menjek el vele... - elhalkul a hangom.
Felhorkant.
- Louis volt bébi, nem én. - frusztráltan oldalra néz, nem állja tovább a szemkontaktust.
- Ez csak kifogás. Azt akartad hogy elmenjek a közeledből, most mégis itt vagy. 
Legnagyobb meglepetésemre felröhög. Eltátom a számat ledöbbentségemben.
- Igen itt vagyok, mert azt hittem otthon vagy ahol lenned kéne! Ki a fasz hitte volna hogy itt talállak a haverom házában akinek megenyhült a pici szíve a két szép szemedtől? Most pedig tényleg hazamész.
Váratlanul ragadja meg a felkaromat olyan erővel, hogy felszisszenek. Ahogy az ajtó felé kezd húzni hullani kezdenek a könnyeim. Rettenetesen szorít, ujjbegyeit erősen mélyeszti a bőrömbe.
A hátam mögött hagyott 3 punk csendesen nézi a jelenetet, egy szót sem mernek kinyögni.
Nagy csattanással csukja ránk a nyílászárót, s ahogy ez megtörténik lesmárol. Olyan hirtelen ér ajkainak érintése hogy a másodperc törtrészéig a szemeimet is elfelejtem becsukni - ám ahogy felfogom mi történt felsóhajtok, és barna hajába mélyesztem ujjaimat.
Megkönnyebbülve dőlök a hátamat erősen fogó karjaiba, nyelveink összegabalyodnak. Eszemben sincs tovább azon filózni hogy miért viselkedett ilyen durván velem az előbb.
Olyan érzés kerít hatalmába, mintha tűk fúródnának testemnek minden egyes pórusába: de nem fáj, csak bizserget. 
Melegem van és fázok egyszerre, holott körülbelül 39 fok lehet idekint. Valami teljesen zavarba ejtő érzelem telepedik a szívemre. Kezdem nem érezni a csontjaimat, elernyedek. Az is meglehet hogy felemelt már, hiszen nem érzem a földet a talpaim alatt. Liam erősít a tartásán, lihegve harap alsó ajkamba.
Jobbkezét lejjebb tolja, végigsimít rövidnadrágba bújtatott lábaimon, s egyik végtagomat feljebb emeli, hogy csípőcsontjának préselhesse azt. Halkan zihálni kezdek, akaratlanul húzom meg erősebben barna tincseit. Erre felmorog, s a ház falának tol.
Levegőért kapkodok miután szétválnak ajkaink, görcsbe rándul a gyomrom világos színű szempárjába belenézve, Nekemsimulva tartja fogva tekintetemet, ezzel eléri azt is hogy a torkomban dobogjon a szívem - megint. Leereszti a lábamat, karjait megtámasztja a fejem mellett.
- Ez...ez mi volt? - nyögöm ki nehézkesen. Pillanatnyilag is az előbb történt események hatása alatt állok.
Ide-oda cikáznak a szemei, s ettől zavarba jövök. Nem szeretem ha valaki ilyen részletesen szemügyre veszi az arcomat. Lehajtom a fejemet, zavaromban a cipőm orrát kezdem el bámulni.
- Azt azért már tudhatnád, hogy nálam ne várj logikus magyarázatot. - bár nem látom, eltudom képzelni az arckifejezését. - De most tényleg hazaviszlek.

2016. március 31., csütörtök

26. Rész - Niall


- Az utat nézd. - szólalok meg idegesen fél óra elteltével, amikor a srác-akinek továbbra sem tudom a nevét-már tizedjére fordítja el tekintetét az úttestről, és engem kezd el bámulni. - Mi olyan érdekes rajtam? Van valami az arcomon?
- Nem. - kuncog fel, majd visszafordul a szélvédő felé - Csak nem tudom felfogni hogy Liamnek fontos valaki.
Direkt magamba szeretném fojtani az érzéseket erre a kijelentésre, de az arcomra felkúszó pirulást egyszerűen képtelen vagyok megakadályozni. Gyorsan elfordítom a fejemet nehogy észrevegye a zavaromat. Újabb röhögés hallatszik felőle. Baszki, rohadt idegesítő egy pasi. Hogy fogok még kibírni vele 2 és fél órát?
Próbálom elterelni a figyelmemet a kint elsuhanó sötét táj láttán, és nem a mellettem ülő egyén viselkedésén kattogni, vagy épp Liam titkain. Mégis mibe keverhette magát? Ha pár centivel arrébb megy a golyó, meghalhatott volna. Kiráz a hideg a gondolatra, azonnal elhessegetem a feltevésemet. De teljesen nem sikerül lezárni az efféle teóriáimat, még úgysem hogy az összemosódott fákat nézem. Paranoiám miatt sötét alakok rajzolódnak ki a törzsek között, a megfelelő alkalomra várva hogy ránk rontsanak és megöljenek. Megborzongva fordulok inkább előre, és benyomom a rádiót. Hangos sistergés üti meg a fülemet amitől megugrok ültömben, remegő kezekkel igyekszem eltekerni a csatornát, de csak azt érem el vele hogy felhangosítom.
A szőke fiú ezúttal ajkába harap hogy elfojtsa a röhögését, bár vállait látom rázkódni. Erősebben szorítja meg a kormányt. Megforgatom a szemeimet.
- Ne segítsek? - kérdezi végül.
- Nem kell. - megmakacsolom magam, újra megpróbálkozok a csatornaváltással.
Így 2. próbálkozásra sikerül találnom valami elviselhető zenét, s mikor ez megtörténik felhangosítom annyira, hogy még a légzését se halljam a másik félnek, nemhogy a röhögését. Láthatóan nem igazán hatja meg, ugyanis  visszatartott vigyora még mindig egy kiegészítője az arcának.
- Te mindig ilyen hisztis vagy? - francba, lehalkította a zenét.
Már nyúlnék vissza a rádióhoz hogy megint adjak rá hangot és ne kelljen válaszolnom, de megelőz: nekiütközik a kezem az övének, így esélyem sincs a gombok közelébe férkőznöm. Keresztbe fonom a karjaimat.
- Nos?
- Nem, képzeld nem vagyok mindig hisztis, de Liamet rohadtul meglőtték, én meg rohadtul nem tudom miért! Ráadásul még haza is fuvaroztat valami jött-menttel és véletlen sem hagyja hogy ott maradjak vele! - fújtatom.
Eltűnik a mosoly az arcáról, kínos köhögés hagyja el a száját.
- Szóval jött-ment.
Egész utunk alatt most szólal meg először úgy, hogy szarul érzem magam miatta. Összeszorítom a számat, a lehető legjobban belepréselődök az ülésbe. Ezt tényleg nem kellett volna. Valamiféle bocsánatkérésen töröm a fejem egészen addig, ameddig az út mellett fények nem tűnnek fel, és a fiú le nem fordul az ottani benzinkúthoz.
- Nem gondoltam volna, hogy megállunk.
- Ilyen jött-menteknek tankolni is kell. - vonja meg a vállait, majd miután leparkol, kipattan a kocsiból.
Magamban sikoltozok, sőt még a hajamat is tépem. Ezt aztán jól elcsesztem.
Kicsatolom a biztonsági övemet, s én is kiszállok a járműből. A töltőpisztoly már a tanksapkánál van, míg ő lazán a kocsinak támaszkodva néz maga elé. Úgy döntök felhagyok végre ezzel az egész konok viselkedéssel, bármennyire nincs kedvem jópofizni. Utálom ha megsértek valakit.
Mellé sétálok, és mielőtt megszólalnék, ugyanúgy nekitámaszkodok az autónak ahogyan ő. Szemei sarkából rám néz, zsebre dugja a kezeit.
- Ne haragudj. - bököm ki. - Nem úgy gondoltam.
- Ja, senki nem úgy gondolja.
Alsó ajkamba harapok. Fogalmam sincs mi mást mondhatnék. Mardosni kezd a bűntudat.
- Én tényleg...
- Sajnálod, felfogtam. - vág bele a mondatomba, miközben ellöki magát a járműtől, és a helyére teszi a töltőpisztolyt.
Fizetni indul, utána megyek. Nem hagyom annyiban. 
Alig bírom tartani vele a lépést, hiszen még egyszer akkora lábai vannak mint nekem, neki meg eszébe sem jutna lelassítani. Miért is jutna? Valaki nagyon megsérthette a múltban ha így a lelkébe gázoltam.
A következő pillanatban elé ugrok, hogy ne tudjon tovább menni, s azt sem hagyom hogy kikerüljön. Kék szemeivel dühösen rámmered.
- Csak nagyon dühös vagyok, megbántott, zaklatott, szomorú és fáradt. - sóhajtom, tartva a szemkontaktust. - Ha eszemnél vagyok sosem mondok rád ilyet. Nem is ismerlek. Sajnálom, ö... -  arra várok hogy mondja el a nevét. Reménykedve nézek rá.
- Niall. - mély levegőt vesz, tekintete megenyhül.
Nagy kő esik le a szívemről.
- Sajnálom, Niall.
Ugyan nem mondja hogy megbocsájtott volna, de nekem az már bőven elég hogy nem néz rám úgy mintha tök undorító lennék. Elállok az útjából, s bemegyünk a boltba.
Ameddig ő kifizeti a benzin árát addig én az újságokat veszem szemügyre, amik között megpillantok egyet, aminek a címlapján az Arctic Monkeys szerepel, azzal a címszöveggel hogy "Nemsokára megyünk, Woodstock!"
Összefacsarodik a szívem. Ha nincs ez az egész botrány, akkor szombaton Liammel lehettem volna azon a koncerten. Ráadásul a backstage-ben. Furcsa, szorító érzés keletkezik a gyomromban, a gondolataim teljesen elkalandoznak. Csak bámulom azt a nyavalyás címlapot, ketyegőm pedig egyre jobban zsugorodik, míg végül úgy érzem teljesen eltűnik.
- Mehetünk? - érinti meg a vállam Niall.
Kell még pár másodperc hogy elszakítsam a tekintetemet az újságról, aztán bólintok - s újra nekiindulunk az utunknak Clevelandbe.


*

- Hol tegyelek ki? - kérdi Niall, rögtön miután elhagyjuk a Cleveland táblát.
Idegesen az ajkaim belső felét kezdem harapdálni. Egészen eddig nem is gondoltam arra, mit fogok mondani anyáéknak. Bárhogy is van, tuti hogy lefogják szedni a fejemet - ha más miatt nem is, a pénz meg a telefon miatt tuti.
A szőke punk várakozóan pillant rám a szeme sarkából, ezzel sürgetve engem. Gyorsabban kezdek el kattogni azon hogy mi legyen, míg végül a világ legőrültebb ötlete jut eszembe.
- Én...öhm. Nem mehetnék el...öh...vasárnapig hozzád? - rá sem merek nézni.
Vérvörös színre válthat az arcom, ezért is gyorsan az ablak felé fordulok, és úgy fixírozom a nagy épületeket mintha egy teljesen átlagos dolgot kérdeztem volna.
Mintha a kocsi egy nagyobbat zökkenne az elkövetkező pillanatban. Erősebben figyelem a sötétbe borult város zegzugait. Eszem ágában sincs ránézni, holott ő majdnem kiégeti a koponyám.
Természetesen ha a 3 órás út alatt egy szót sem szóltunk volna egymáshoz ezt sosem kérdezem meg, de a benzinkutas eset után szinte végigbeszélgettük az utat. Bár apró, jelentéktelen dolgokról volt szó,  attól még szimpatikusnak nyilvánítottam.
Szavait megelőzi zavart köhintése.
- Miért?
Már vártam ezt a kérdést.
Röviden összefoglalom neki hogy mi is a helyzet, mire a zavarodottsága elpárolog - helyette röhögni kezd.
- Komolyan a szüleidtől fosol? - pont a piros lámpánál állunk, így nyugodtan rátud görnyedni a kormányra.
Egész teste reszket a nevetéstől, amit még 10 km-ről is meghallanék. Szégyenlős mosoly kúszik az arcomra, akárcsak egy 5 évesnek. Bólintok.
A fiú nagy nehezen lenyugtatja magát, majd gázt ad, s elfordul a lámpától jobbra. Meglepődök, ugyanis ebben az irányban még sosem jártam - nem véletlenül. Ha mindennap 24 órán keresztül folyamatosan dolgoznék akkor sem lenne annyi pénzem hogy erre a környékre költözhessek.
Képtelen vagyok megfékezni a kérdésemet.
- Liamék is erre laknak?
Rámsandít, s nemlegesen megrázza a fejét.
- Nem véletlenül küldtek engem érted. - sóhajt, pár másodpercet visszakozik. - Bízhatok benned, Sierra? Ha Liam megtudja hogy ezt elmondtam neked akkor engem kinyír,
Torkomban dobogó szívvel kinyögök egy halk "igen"-t, miközben egész testemmel felé fordulok. Visszafojtott lélegzettel várom a folytatást.
- Liam és Louis Cleveland mellett laknak nem túl jó körülmények között együtt egy albérletben. Túl sok rosszba keveredtek már a nevelőintézetben is, hát akkor képzeld el őket most milyenek hogy nem köti őket semmilyen szabály. Rajtuk kívül van még Harry és Zayn. Harry a belvárosban lakik az apjával aki le sem szarja a fiát. A srác az egyik buliban csapódott Liamhez meg Louis-hoz, azóta pedig sodorja őt az ár, annyi a különbség hogy neki van esze és nem csinál akkora baromságokat mint az a kettő. - itt abbahagyja, de csak annyi időre hogy beálljon a felnyitott garázsba. Leállítja a motort, végre a szemeimbe nézve tudja folytatni. - Zayn csakúgy mint én, elég gazdag családból való, viszont amilyen gazdag, olyan romlott is. Elsősorban ő az oka annak hogy Liaméket üldözőbe vették.  Ő nem képviseli azt a stílust amit mi, egyszerűen csak egy rosszfiú akit eltart anyuci meg apuci. Álszent barom, az orránál fogva rángatja azt a két szerencsétlent mert tudja hogy alig van pénzük. - kezei ökölbe szorulnak, nagy erőfeszítés kell neki ahhoz hogy ne üssön bele valamibe. - Róluk kell tudnod, ha továbbra is olyan hülye vagy hogy benne akarsz maradni Liam életében.
Figyelmen kívül hagyom utóbbi kijelentését.
- Neked fontosak ők? Mármint Liam és Louis? Hogy ismerted meg őket? - annyi kérdés fogalmazódott meg bennem, hogy a fáradtság minden jele elillan.
- Ha nem lennének azok akkor nem fizettem volna be őket arra a fesztiválra. Bajban voltak, az a fesztivál meg pont ott volt rohadt jó biztonsági rendszerrel. Csakhogy megtalálták őket. - megkérdezném azt is hogy kicsodák, és mi történt, de azt egyenlőre még nem merem. Szóval tovább figyelek. - Pár éve egy buliban úgy megvertek, hogyha ők nem avatkoznak közbe meghalok.
Az összes vér kifut az arcomból. Elsápadva keresem az érzelmeket Niall arcán, de semmit sem mutat ki.
- Azután minden időmet velük töltöttem, bármennyire is megrémisztettek azok a dolgok amiket műveltek. Én nem keveredtem bele, a punk világ viszont teljesen bekebelezett. A zene, az életfelfogás, az a rengeteg tetoválás... - ekkor lenéz a karjaira, kicsit elkalandoznak a gondolatai. - ...amiknek mind van jelentése. Tudod azt mondják hogy csak az tesz magára jeleket aki nem tudja hogy kicsoda. Ez tökéletesen így van.
Egészen addig fel sem tűnik hogy könnyezni kezdtem, ameddig Niall kék szemei meg nem villannak meglepetten a fejünk felett égő kis lámpa fényében. Gyorsan kidörzsölöm látószervemből a sós könnyeket, bár már úgyis késő elrejteni hogy elérzékenyültem. Ki hitte volna hogy Nialltől ennyi mindent megtudok pár óra alatt, Liamtől meg szart se tudtam meg több nap alatt.
- Menjünk be. - mondja végül, s rögtön kiszáll a kocsiból.
Mialatt a srác kizárja a garázsból a lakásba vezető ajtót, én kiszedem a fehér range rover csomagtartójából a cuccaimat. Na igen, mondjuk már a kocsiból is gondolhattam volna hogy van pénze, de nem adtam ennek nagy jelentőséget.
A küszöb előtt megtorpanok - ez csak akkor tűnik fel a punknak, amikor már beért, és felkapcsolta a villanyt a házban.
- Nem jössz? - néz hátra felhúzott szemöldökkel.
- Mi van a szüleiddel? - egyik lábamról a másikra állok nyugtalanságomban.
- Meghaltak. 
Tekintete elsötétül egy pillanatra, én pedig megintcsak elbújnék szégyenemben. Jobb lenne ha mára már befognád, Sierra.
- Sajnálom. - bököm ki együttérzően.
Mindössze egy vállrántás a válasza. A következő kérdés már ott van a nyelvem hegyén, úgy kell ráharapnom hogy visszatartsam. Ennyi információ épp elég egy napra hogy megemésszem.