27. Rész - Hangulatingadozások

Miután Niall körbevezetett a kicsinek nem nevezhető házban, és megmutatta a vendégszobát ahol aludni fogok az elkövetkezendő 2 napban, megköszöntem neki mindent. Nem csak azt, hogy itt lehetek vasárnapig, hanem azt is hogy megbízott bennem és annyi mindent megosztott velem.

Most pedig itt fekszek ebben a puha ágyban annyi sátorozás után hulla fáradtan, mégsem tudok elaludni. Folyamatosan kattogok a dolgokon amiket mondott, Liamen, hogy hogy van, a barátaimon, akiket úgy ott hagytam a fesztiválon hogy nem is szóltam...rettenetesen elfog a bűntudat.

Ledobom magamról a vékony paplant, és átsétálok Niall szobájához. Bekopogok. Csak remélni merem hogy még nem alszik.

Pár másodperc várakozás után kinyílik az ajtó, aminek következtében totál akaratlanul fülig pirulok.: a fiú egy szál boxerben nyitott ajtót, bár ez őt cseppet sem zavarja.

Amint sikerül kapcsolnom, elhessegetem a hirtelen jött zavartságomat, és a lényegre térek.

- Elkérhetem a telód egy pillanatra?

Ásítás közben tárja ki jobban az ajtóját, ezzel jelezve hogy menjek be. Fejével az ágyával szemben lévő íróasztalra bök, majd visszamászik a helyére. Úgy néz ki hogy velem ellentétben ő tudna aludni.

Az ablakon beszűrődő közvilágítás segítségével egyből kiszúróm a mobilt, s azonnal beütöm elsősorban Shelley számát. Dylant vagy Bellát is hívhatnám, de akkor egyhamar nem szabadulnék.

Fel alá járkálok a nagy hálószobában, és ameddig kicsöng, a helyiséget veszem szemügyre. Poszterek és egyéb szimbólumok lógnak a szürke falakról, míg a földön szanaszét dobált ruhák terülnek el egyetemben a chipses zacskókkal. Ez aztán egy igazi pasi-szoba, gondolom.

- Igen? Ki az?

Összerezzenek ahogy meghallom barátnőm kiabáló hangját. Recseg a vonal, ebből pedig csakis arra tudok következtetni hogy hangfal közelében lehet. Megköszörülöm a torkomat.

- Én vagyok, Sierra.

- Sierra! Hol a jó édes anyámban vagy?! Mindenhol kerestünk!

- Ne keressetek. - sütöm le a szemeimet. - Clevelandben vagyok.

- Mi?!

Fogalmam sincs hogy ez olyan "mi? rohadtul nem értelek", vagy egy "mi?! kifoglak nyírni!". Bármennyire is szeretném elhitetni magammal az ellenkezőjét, sejtem hogy a második variáció van érvényben.

- Kérlek ne haragudjatok rám! Mindent elmagyarázok ha hazajöttetek, de valamit meg kell tennetek nekem. Ha anyáék hívnak mondjátok hogy ott vagyok.

- MI?! MIÉRT HOL VAGY?!

- Nem értenéd, Shelley. - sóhajtom idegesen.

- Te meg nem tudod mire kérsz, Sierra. - ró meg. - Anyudék csakis azért engedtek el, mert én is jöttem. Ha ez kiderül hogy fognak megbízni bennem? Hm? Főleg ha most is azzal a Liammel vagy a lakásán.

Összetalálkozik a tekintetem Niallével. Nem keverhetem bele őt is ebbe az egészbe. Tett már épp eleget értem.

- Egy motelben vagyok. - magam is meglepődök a könnyed hazugságon. - Meghúzom itt magam vasárnapig.

- Utállak. - sóhajt. A hangjából rájövök hogy ez megnyugtatta. - Esküszöm, ha anyudék megtudják, akkor én nem működtem közre semmiben!

- Semmiben! - ismétlem meg. - Köszönöm, Shelley.

Valamit morog még az orra alatt, ami egyenesen megfejthetetlen. Egy hosszú percig mindketten csendben vagyunk, majd megtöröm a kínos szituációt.

- Akkor én most lefekszek. Mondd meg a többieknek is hogy sajnálom. - sóhajtom, aztán még mielőtt válaszolhatna, megszakítom a hívást.

Visszateszem az asztalra Niall telefonját, így pedig már megkönnyebbülten indulok vissza a vendégszobába, holott tudom hogy nem fogok tudni továbbra sem aludni. Még így is túl sok minden nyomja a szívemet. Vonakodva lépkedek el az ajtóig, s már a kilincsen van a kezem, amikor a punk fiú álmosságról árulkodó hangja átszeli a teret. Megtorpanok.

- Nem akarsz nézni egy filmet?

Felvont szemöldökkel fordulok felé. Ezt most komolyan gondolta? Oldalára gurul hogy elérje az ágya melletti éjjeliszekrényt amelyről felemel egy DVD-t, ezzel egy időben meg a lámpát is felkapcsolja hogy lássam mi az. Hunyorognom kell a hirtelen jött fénytől, időbe telik mire kirajzolódnak előttem a betűk. A borítón egy nagy pac-man figura akarja felzabálni az előle menekülő színes autókat, közvetlen ez alatt pedig a Pixel felirat olvasható. Felcsillannak a szemeim.

- Ez nem az az Adam Sandler film? - helyet foglalok az ágya szélén, és elveszem tőle a tokot hogy szemügyre vegyem a szereplők listáját.

- De, igen. - biccent. - Ma délután akartam megnézni, csakhát...

Nem kell befejeznie hogy tudjam mire gondol: értem kellett jönnie. Szívesen megnézném vele, addig sem lennék magamra maradva a szobában, de Niall álmos. Valószínűleg csak udvariasságból hozta fel ezt az egész filmezős témát.

- Süt rólad az álmosság. - nézek a szemeibe. - Majd holnap megnézzük.

Egyszer mondom el, ő pedig máris bólint, visszarakja a DVD-t a szekrényére, és leoltja a villanyt. Nos, ő tipikusan az az ember akit nem szükséges sokáig győzködni. 

- Akkor jó éjt, Sierra. - köszön el.

- Jó éjt.

*

Szombat reggel hét órakor már talpon vagyok felöltözve, megmosakodva. Örülök hogy aludtam körülbelül másfél órát, bár az sem volt mondható pihentetőnek. Szörnyű rémálom gyötört, s olyan valóságos volt, hogy sírva ébredtem. Minél előbb beszélnem kell Liammel, tudnom kell mi van vele. Nagyon nincs jó érzésem, hát még ez az álom után vele kapcsolatban.

Fel-alá járkálok a vendégszobában valamiféle neszre várva, ami azt jelzi hogy Niall felébredt, én pedig elkérhetem a telefonját - megint. Borzasztó dolog ez a telefontalanság, mintha teljesen el lennék vágva a külvilágtól.

Percenként felpillantok a tv felett lévő órára, de az istenért sem akar gyorsabban telni az idő. Én így befogok gőzölni.

Még körülbelül negyed óráig folytatom az ide-oda menést, aztán a ház elé bekanyarodó autó zaja elegendő ahhoz hogy gyökeret verjenek a lábaim.

Kíváncsian lesek ki az ablakon. A járda mellett egy kisebb citroen parkolt le, onnan pedig először egy magas, hosszú barna hajú srác lép ki. Vékony lábain megfeszül a fekete csőnadrág, míg felsőtestét bő fehér trikó takarja el, kezén végigfutó tetoválásai azonban tökéletesen látszanak. Szanaszét álló göndör hajába túr mielőtt bezárja a kocsi ajtaját. Teljesen lefoglal a srác elemzése, olyannyira hogy észre sem veszem a másik kettő egyént, akik csak akkor bukkannak elő a jármű túloldaláról.

Hatalmasat dobban a szívem. Ha tehetném, feltépném az ablakot és kiugranék, csakhogy mielőbb a karjaiba vethessem magamat. Kék, ujjatlan farmerdzsekit húzott sötét színű trikója felé hogy eltakarja bekötözött sebét. Fogalmam sincs hogy nem sül meg ebben a szerkóban, de még így is rohadt dögös. A következő pillanatban felnéz az ablakom irányába. Tekintetünk összekapcsolódik egy másodpercre, én pedig ettől annyira megrettenek hogy lebukok. Vajon tudta, hogy itt vagyok? És ha nem akkor most mégis mit gondolhat?

Nincs időm tovább gondolkodni ezen, rögtön kirontok az ajtón, és egyenesen Niall szobájához futok. A fiú megugrik érkezésemre. Szőke hajának minden tincse másfelé áll, nagyokat pislogva igyekszik magához térni.

- Itt van Liam, Louis, és még valami srác.

- Oké. - ledobja magáról a takarót, s a szekrényéhez lépked. - Kinyitod az ajtót?

Csengetnek. Gyors iramban vágtázik a szívem. Végül lerohanok a lépcsőn, az adrenalin hatására túl hevesen tárom ki a bejáratot. Három meglepett szempár szegeződik rám. Ezek közül kettő látványosan végigmér, míg egy csak a szemeimbe bámul, sehova máshova nem néz. Pterodactylus barátaim felélednek a gyomromban. Ezt a pillanatot a mellém érő Niall szakítja meg, aki megteszi azt amiről én totál megfeledkeztem: szélesebbre tárja az ajtót, hogy betudjanak jönni a haverjai.

Fura érzés fog el ahogy a göndör hajú punk gyerek elhalad mellettem. Szúrósan végigmérem. Csak remélni merem hogy ő nem Zayn, mert ha igen, esküszöm keresek egy kést és nekiesek.

Idétlenül toporgok a hallban, körülvéve 4 darab teletetovált egyénnel és fogalmam sincs mit kellene tennem. Berögzült mozdulat lenne Liam oldalához lépni, átkarolni a derekát, most valahogy mégis úgy érzem nem örülne a tettemnek - ez fáj. Niall felé forduló arcának minden részletét szemügyre veszem, a homloka tövében csillogó izzadságcseppektől kezdve telt ajkainak íves vonaláig. Megremegnek alattam a lábaim, jobbnak látom ha elfordítom róla a tekintetemet: én is a szőke srácot kezdem el fixírozni. Ábrázata még álmosnak látszik, bár korántsem annyira mint amikor az ágyából ugrasztottam ki.

- Oké. - köszörüli meg a torkát a göndör, mire mindenki ráfigyel. - Asszem' mi még nem ismerjük egymást.

Smaragdzöld szemei akár belém is láthatnának, olyan erősen tartja fogva az én szintén zöld szempáromat. Nagyot kell nyelnem mielőtt észbe kapok.

- Igen. - saját hangomat hallva meglepődök. Olyan vékonyan cseng, akárcsak egy 5 éves kislánynak. - Sierra vagyok.

- Harry. - felém nyújtja a kezét.

Nagy kő esik le a szívemről a név hallatán, ezúttal minden rosszindulat nélkül rázok vele kezet. Az én apró tenyerem elveszik az ő kétszer akkora markában.

Csak akkor veszem észre Liam megkeményedett arckifejezését, miután elengedtem Harryt - punkom viszont még mindig úgy bámulja a haverja kezét, mint aki mindjárt verekedni fog. Totál hülyeség lenne, ha ez miatt bepöccenne.

Niall szerencsére megtöri a kínos csendet.

- Mi járatban?

- Inkább azt mondd meg, hogy Sierra mi járatban van nálad. - Liam szólal meg, elmélyült hangjától kiráz a hideg.

Barna szemei villognak az idegességtől, a szőke punk azonban állja a tekintetét - sőt, még lazán neki is támaszkodik a háta mögött húzódó oszlopnak.

- Nem akart hazamenni. - vonja meg a vállait. - Fél a szüleitől.

Ezt a kijelentését röhögés kíséri, ami Louis és Harry szájából származik. Fülig pirulok szégyenemben, legszívesebben bezárkóznék a vendégszobába.

- Történt köztetek valami? - Liam figyelmen kívül hagyja a nevetést, közelebb lép a sráchoz. Erre lehervad az arcáról a mosoly.

- Liam! - jajdulok fel, közéjük lépek amíg még lehet.

Mindössze egy röpke pillanatig néz rám, aztán újra Niallre szegezi szúrós tekintetét. Elképzelésem sincs mitől és miért kattant meg ennyire, de nagyon nem tetszik. Tarkómon érzem a szöszi felgyorsult légzését - megijedt.

- Nem történt köztünk semmi. - sóhajtom, s a mellkasára helyezem a tenyeremet hogy hátrébb tudjam tolni. - Komolyan kinéznéd belőlem?

Ekkor végre rámnéz. Bukfencezik egyet a gyomrom.

- Belőled nem. Belőle, igen.

Utálok mások előtt drámázni, most mégis úgy hagyják el a szavak a számat mintha csak ketten lennénk.

- De hát te küldted hogy hozzon haza! Ráadásul még utasítottál is, hogy menjek el vele... - elhalkul a hangom.

Felhorkant.

- Louis volt bébi, nem én. - frusztráltan oldalra néz, nem állja tovább a szemkontaktust.

- Ez csak kifogás. Azt akartad hogy elmenjek a közeledből, most mégis itt vagy. 

Legnagyobb meglepetésemre felröhög. Eltátom a számat ledöbbentségemben.

- Igen itt vagyok, mert azt hittem otthon vagy ahol lenned kéne! Ki a fasz hitte volna hogy itt talállak a haverom házában akinek megenyhült a pici szíve a két szép szemedtől? Most pedig tényleg hazamész.

Váratlanul ragadja meg a felkaromat olyan erővel, hogy felszisszenek. Ahogy az ajtó felé kezd húzni hullani kezdenek a könnyeim. Rettenetesen szorít, ujjbegyeit erősen mélyeszti a bőrömbe.

A hátam mögött hagyott 3 punk csendesen nézi a jelenetet, egy szót sem mernek kinyögni.

Nagy csattanással csukja ránk a nyílászárót, s ahogy ez megtörténik lesmárol. Olyan hirtelen ér ajkainak érintése hogy a másodperc törtrészéig a szemeimet is elfelejtem becsukni - ám ahogy felfogom mi történt felsóhajtok, és barna hajába mélyesztem ujjaimat.

Megkönnyebbülve dőlök a hátamat erősen fogó karjaiba, nyelveink összegabalyodnak. Eszemben sincs tovább azon filózni hogy miért viselkedett ilyen durván velem az előbb.

Olyan érzés kerít hatalmába, mintha tűk fúródnának testemnek minden egyes pórusába: de nem fáj, csak bizserget. 

Melegem van és fázok egyszerre, holott körülbelül 39 fok lehet idekint. Valami teljesen zavarba ejtő érzelem telepedik a szívemre. Kezdem nem érezni a csontjaimat, elernyedek. Az is meglehet hogy felemelt már, hiszen nem érzem a földet a talpaim alatt. Liam erősít a tartásán, lihegve harap alsó ajkamba.

Jobbkezét lejjebb tolja, végigsimít rövidnadrágba bújtatott lábaimon, s egyik végtagomat feljebb emeli, hogy csípőcsontjának préselhesse azt. Halkan zihálni kezdek, akaratlanul húzom meg erősebben barna tincseit. Erre felmorog, s a ház falának tol.

Levegőért kapkodok miután szétválnak ajkaink, görcsbe rándul a gyomrom világos színű szempárjába belenézve, Nekemsimulva tartja fogva tekintetemet, ezzel eléri azt is hogy a torkomban dobogjon a szívem - megint. Leereszti a lábamat, karjait megtámasztja a fejem mellett.

- Ez...ez mi volt? - nyögöm ki nehézkesen. Pillanatnyilag is az előbb történt események hatása alatt állok.

Ide-oda cikáznak a szemei, s ettől zavarba jövök. Nem szeretem ha valaki ilyen részletesen szemügyre veszi az arcomat. Lehajtom a fejemet, zavaromban a cipőm orrát kezdem el bámulni.

- Azt azért már tudhatnád, hogy nálam ne várj logikus magyarázatot. - bár nem látom, eltudom képzelni az arckifejezését. - De most tényleg hazaviszlek.