2016. június 17., péntek

Epilógus

Miután a rendőrök feltettek ötezer kérdést a kórházi folyosón, és elmondták, hogy most már nincs mitől félnünk, mert megtalálták a drogos bandát, végre bemehettem Liamhez a kórterembe.
Vörösre sírt szemeimet egy pillanatra sem veszem le róla, még pislogni is nehezemre esik. Pedig megmondták, hogy rendben lesz. Én mégis féltem.
Izzadt tenyeremmel jobban megszorítom bal tenyerét, mellkasára hajtom a fejemet. Az egyetlen dolog ami megnyugtat, az az, ha hallhatom a szívverését.
Az elmúlt 2 órában itt volt Louis, aki elmesélte, hogy Liam mondta hogyha ideérkezése után 10 perccel nem jelentkezik, hívjon rendőröket a hídra. Ha ezt nem teszi meg, mostanra már mindketten halottak lennénk. Itt voltak anyáék is, akik szintén velem sírtak. Dylan, Sam, Shelley, Bella és Phoebe is.
Niallék nemrég mentek el.
- Si...Sierra. - ahogy meghallom a rekedt, fáradt hangot, a szívem kihagy egy dobbanást.
Felemelkedek róla, látószervem rögtön megtelik könnyekkel.
- Most már minden rendben lesz Liam. - simítok végig puha arcán, s már venném is el a kezem, de ott tartja.
Végre nyugodtan hunyom le szemeimet, s közelebb hajolva a feje búbjára támasztom az államat. Az egyetlen dolog amit immár érzek, az az iránta érzet szeretet, és az, hogy nem kell tovább félelemben élnie. Ő is ugyanezt érezheti, ugyanis semmi fájdalmat nem látok az arcán.
Végre boldogok lehetünk együtt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése