31. Rész - Együtt

Az ablakpárkányon ülök, és a sötétségbe borult eget kémlelem. Néha a távolban fel-fel tűnnek a cikázó villámok, fényük megvilágítja a városnak e részét. Aztán hatalmas dörrenés követi azokat.

Meg sem rezzenek. Feljebb hangosítom a telefonomat, így már semmit sem hallok a külvilágból. A zene dübörög a fülkagylómban.

Mint az elmúlt 2 hónapban, ma is ugyanúgy döfköd belülről a hiányérzet. Október közepe van, pontosan 2 hónapja hogy utoljára láttam Liamet, és hogy majdnem meghaltam. Annyi könnyet hullattam ez idő alatt, hogy az ember azt hinné nem tudok többet sírni - ez azonban hatalmas tévedés. Megmarkolom a nyakamban lógó ezüstszívet, s addig szorongatom ameddig izzadni nem kezd a tenyerem.

Sikerült mindenkit eltaszítani magamtól. A szüleimet és a barátaimat egyaránt. Mindezt egy olyasvalaki miatt, aki miután bevitt a kórházba, nem keresett. Nem érdekelte élek-e, nem érdekeltem egyáltalán. Minden lehetséges módon próbáltam kapcsolatba lépni vele miután kiengedtek a kórházból 1 hónapja. Még Niall házához is elmentem, de a redőnyök le voltak húzva, semmi életjel nem szűrődött ki. Végül feladtam, és teljesen magamba roskadtam. A legijesztőbb az egészben mégis az, hogy nem vagyok dühös rá.

Anya és apa hatalmasat csalódott bennem miután elmeséltem mindent szóról szóra, pont úgy mint Dylanék. Már ők sem jönnek nap mint nap, nem próbálják elérni hogy jobban legyek.

Esőcseppek gördülnek az üvegre, egyre gyorsabb tempóban, míg végül már semmi sem látszik a kinti világból.

Elszakítom a tekintetem az ablakról, helyette az alkaromat veszem szemügyre. Folyni kezdenek a könnyeim a bőrömet beborító hegek látványától. Gyorsan lejjebb rántom a pulcsim ujját, annak szélével dörzsölöm ki látószervemből fájó érzelmeim megnyilvánulását.

Egészen addig észre sem veszem hogy valaki van a szobámban, ameddig meg nem érintik a vállamat. Összerezzenek, reflexszerűen rántom ki a fülemből a fülest. A szomorú dal még így is tisztán hallható, olyannyira hangosan szólt a fülemben.

- Szia. - mosolyodik el keserűen Dylan. Meglepődök a jelenlététől, de legbelül mégis érzek valami jót. - Hogy vagy?

Megsemmisülten pislogok, nem találom a szavakat. Olyan érzés, mintha elfelejtettem volna hogyan kell beszélni.

- Szarul. - nyögöm ki végül. Alig ismerek rá a saját hangomra. Rekedt, suttogó, segítségért kiáltó. - Mit keresel itt?

Visszagondolok a pár hete lejátszódott vitánkra kettőnk között. Dylan kiabált velem, kiakasztotta, hogy nem vagyok hajlandó élni és hogy tönkreteszem magam. Én persze rákontráztam, de most már tudom hogy igaza van. Mindenkinek igaza van körülöttem. Egy roncs vagyok.

- Tudod hogy van ez. - sóhajt, s leül mellém. - Lelkiismeret furdalás, meg minden. És figyelj, tudom hogy nem kérsz a segítségből, de szükséged van rá. Ha ez az egyetlen módja, hogy tovább lépj, vagy hogy legalább elkezdj élni akkor...

- Bökd ki, kérlek. - szakítom félbe. - A lényeget, Dylan.

- Megszereztem neked Liam számát.

Másodpercek alatt dermedek kőbálvánnyá. Kiszáradt ajkaim elnyílnak egymástól, meredten bámulok a barna szemekbe. Ennyi idő elteltével most először érzem hogy még igenis megvan a szívem. Zokogni kezdek, ezúttal olyan keservesen, hogy fájni kezd a mellkasom.

A fiú átkarolja reszkető testemet, meleg ölelésébe zárva simogatni kezdi a hátamat. Csitítani próbál, kisebb-nagyobb sikerrel.

Mi van, ha már nem is él? Mi van, ha megölték? Ha nem, akkor mit fogok neki mondani? Ő mit fog nekem mondani?

Hosszú percek múltán felemelkedek, hangos szipogásom váltja fel a sírást. Aztán mikor elmúlik, remegő kezekkel ütöm be a telefonszámot.

Borzasztóan félek.

- Ki az? - szól bele a készülékbe mély, idegen hangon. De ő az. Ő az, és él. Szemeimet ismét szúrni kezdik a könnyek. - Hahó?!

- Li-liam. - ahogy kibököm a nevét, megbicsaklik a hangom. - Ne-ne tedd le, ké-kérlek.

Végtelennek tűnő csend. Olyan hosszú, hogy kezdem azt hinni ennyi volt, és újra visszaesek a véget nem érő depresszióba.

- Sierra? - hangja suttogóra vált. Kiráz a hideg a nevemet hallva, a plafon felé fordítom a fejemet hogy megakadályozzam a könnyhullatást. Magamban azért fohászkodok, hogy ne rúgjon belém. Nem teheti meg.

- Hol vagy? Miért hagytál ott? Miért nem kerestél? Miért... - élesen szippantom magamba a levegőt, arcom sírós grimaszba torzul. Az eddig nem érzet düh most kezd felgyülemleni bennem. Most, hogy tudom hogy jól van.

- Miután megtudtam, hogy túlélted, Ausztriába menekültünk. Hidd el, csak így tudhattalak biztonságban...

- A-ausztriába?

Mintha pofon csaptak volna. Liam a világ másik végén van, borzasztó messze tőlem. De él.

Nem vonhatom kérdőre az miatt, hogy így volt a legjobb rám nézve, hiszen tényleg majdnem meghaltam. Mégsem érzem helyénvalónak, hogy úgy tett mintha soha nem is léteztem volna az életében. Olvadni kezd a jég bennem.

- Látni szeretnélek. - szipogok fel.

Habozik.

- Mi történt veled az elmúlt 2 hónapban?

Úgy kérdezi, hogy már tudja a választ. Csak megakar róla bizonyosodni. Én meg nem hazudok neki.

- Egy élőhalott lettem nélküled. Tönkretettél azzal, hogy itt hagytál.

A szavaim még a mellettem ülő Dylant is rossz érzéssel töltik el, látszik az arcára kiült megrázkódtatásból. Hát akkor ő mit érezhet?

- És ezek után még látni akarsz?

- Igen. - vágom rá gondolkodás nélkül. A gondolat, hogy újra mellettem lehet felperzseli a véremet, de egyben az aggodalom és a düh is lappang bennem.

Mit fogok tenni? A karjaiba vetem magam, mintha semmit sem követett volna el ellenem? Vagy pofonok sorozatával fogom fogadni? Mindkettő verziót eltudtam képzelni.

Remegve talpra álltam az izgalomtól, nekitámaszkodtam a falamnak.

- Holnap este 8 körül ott vagyok a clevelandi hídnál. - nyögi ki.

Így is bizonytalan végtagjaim feladják a szolgálatot, zuhanni kezdek a föld felé. A telefon kiesik a kezemből, koppanását elnyomják az ablaknak verődő jeges esőcseppek. Dylan az utolsó pillanatban nyúl felém, pont mielőtt beverhetném a tarkómat az ablakpárkányba. A visszatartott levegő beáramlik a tüdőmbe, kezeimmel hadonászva nyúlnék az elejtett mobilért, a hívás azonban megszakadt.

A szavak még mindig visszhangot vernek a fejemben. Láthatom őt.

*

Liam szemszöge

A fülsértő koppanás miatt elrántom a fülemtől a telefont. Jeges félelem kerít hatalmába. Mi a szar történt?

- Sierra, ott vagy még? - szólok bele sietve. Semmi válasz.

Szitkozódva újrahívom a számot, viszont már csak a hangposta kapcsol be. Majd újra, újra, és újra. Pattanásig feszülnek az idegeim az üzenetrögzítőt már ezredjére hallgatva. Lebaszom a készüléket az ágyra, s a hajamat tépve körülnézek a bérelt lakásban. Mindenhol szanaszét dobált ruhák, cigisdobozok, Louis büdös zokniai, és a többi. Elképzelésem sincs arról hogy fogom megtalálni az útlevelemet, és hogy fogok ekkora hóban kijutni a reptérre, de nincs időm ezeken sokat agyalni.

Elhamarkodott döntés, mégis meg kell tennem. Ki tudja mi történhetett vele, hogy így megszakadt a vonal? Semmi jó.

Minden kezembe akadó dolgot félredobálok, kirázom az ágyneműket, a ruhákat, még az ágy alá is benézek. Pár darab mekis zacskón kívül viszont aligha találok valamit.

Vöröslő fejjel dörömbölök be a fürdőszoba ajtaján. A zuhany ekkor hirtelen eláll.

- Mi van már? - kiabál ki Louis.

- Hol a szarban van az útlevelem?

Pár perc múlva kivágódik az ajtó, kis híján orrtörést szenvedek a váratlan esettől. Dühösen meredek a nálam fél fejjel kisebb - pucér - haveromra.

- Minek az neked? - húzza össze a szemöldökét.

- Vissza kell mennem Clevelandbe...- elfúl a hangom. Nem akartam rossz dolgokra gondolni.

Egy élőhalott lettem nélküled. Tönkretettél azzal, hogy itt hagytál.

Összeszorítom a fogaimat, igyekszem magamra húzni az álarcomat. Sürgetőn pillantok a fiúra. Habozik. Gondolom felméri magában a túlélési esélyeimet, de nem teszi szóvá. Végül felsóhajt.

- Asszem a szekrényben van még, a bőrönd alján amivel jöttünk.

Alig fejezi be a mondandóját, én már elő is húztam az össze-vissza gyűrődött útlevelet a táskából. Lekapom a kabátomat a fogasról, felmarkolom elhajított telefonomat, és már indulok is a kijárat felé.

- Liam! - Louis elvékonyodott hangja átszeli a levegőt. - Az istenre esküszöm, ha megöleted magad, megöllek.

Becsapom magam mögött az ajtót.

Még így is úgy érzem, kifutok az időből. A 14 órás repülőút után, 0 alvással hulla fáradtnak kellene lennem, az aggodalom azonban ébren tart. Az utolsó kilométerek hiányoznak már csak a hídig, és csak remélni merem, hogy nem ment még el ennyi késés után. Ott kell lennie, bizonyára csak az én paranoiám műve, hogy valami történt vele.

Teljesen kihalt az úttest, a bérelt autó szinte hangtalanul surran fel a tenger felett húzódó hídra. Koncentrálnom kell a rossz fényviszonyok miatt, tekintve hogy az itteni világítás folyamatosan pislákol.

Mindössze egy pillanatra nézek félre az útról a tenger felé, de máris tövig lenyomom a féket az miatt, amit látok. A kocsi félig elfordul az úton, a mellkasom nekicsapódik a kormánynak. Nem érdekel, a torkomba kúszó keserű érzés, s a félelem elnyomják a fájdalmamat. Felrántom az ajtót.

Sierra szemszöge

(ajánlott zene)

A hideg szél csípi az arcomat, szemeimet kifújja a jegesség. Már itt álldogálok legalább két órája, s az ujjaim jégcsappá fagytak ez idő alatt. Kezdem azt hinni, hogy az egész csak átverés volt. Nem akar látni engem, el akar menekülni előlem, és az összes gondja elől.
Lenézek a fekete vízre. Miért élek én még egyáltalán? Meg kellett volna hogy haljak a lövés után.
Még egyszer utoljára körülnézek a kihalt úttesten, de még a távolból sem közeledik semmilyen autó.
Visszamegyek a korláthoz, az agyam teljesen kiürül. Észre sem veszem, mit művelek.
Remegve átlendítem lábaimat a vastag vason, majd rögtön a másikat is. Látószervem könnytengerben úszik, alig tudom kivenni az alattam hullámzó sötét vizet. Olyannyira üres vagyok belülről, mindössze a fájdalom lappang bennem. A fájdalom, amit Ő okozott.
Lassan fújom ki a levegőt, kezeimmel egyensúlyozva talpra állok. Szívem vadul csapkod a mellkasomban, torkomat az előkészülni törő bőgés szaggatja. Ugrok. Összeszorítom a szemeimet, s féllábbal már a halálban vagyok, amikor ordítást csapja meg a fülemet.

- Ne! - kiáltja torka szakadtából a jól ismert, mély hang. 

Az utolsó másodpercben ránt vissza a híd széléről Ő, így mindketten hátraesünk a kihalt úttestre. Fogalmam sincs arról hogyan került ide a semmiből, pont most. Felzokogok a karjai között. Patakokban folynak a sós könnyeim, egész testemet rázza a hideg.

- Li...Liam... - simítok végig puha arcán, a könnyfátylakon keresztül is látom gyönyörű barna szemeit. - Há-hát eljöttél?

- Ne haragudj rám - nyögi ki, eddig visszatartott levegője kiáramlik a tüdejéből. - Nem ugorhatsz le miattam, Sierra.

Ereimben megfagy a vér, csak akkor jut el az agyamig hogy már halott lennék ha 1 másodperccel később ér ide. Mégis mit képzeltem? A fájdalom és a kétségbeesés idáig kergetett.
Kibontakozok a punkom karjai közül, felkelek. A hideg levegő beáramlik az orromon. Mindenem reszket a fagyos időjárástól.

Tébolyogva megmarkolom a szürke vasat, zöld szempáromból ömlő folyadék ráfagy az arcomra. Alsó ajkam megremeg ahogy kezeit a derekam köré kulcsolja, bele kell harapnom abba hogy ne kezdjek el mégjobban sírni. 

- Ne csináld kérlek... - szipogom keservesen.

- Szeretlek.

Forró lehelete felmelegíti a testemet, mégis belerázkódok a szavába. Elektromos bizsergés árad szét a testemben, ahogy megszorítja elgémberedett ujjaimat. Olyan nyugalmat érzek, amelyet már nagyon régóta nem. Hátrahajtom a fejemet a vállára, hogy minél közelebb lehessek hozzá. Magamba szívom rég nem érzett illatát, lehunyom a szemeimet.

- Miért nem jelentkeztél? - kérdezem, meg-megbicsakló hangon.
Nem válaszol. Erősebben szorítja meg a kezemet, puszit hint a fejem búbjára. Összerándulok. Annyira hiányzott.
- Én is szeretlek. - bököm ki pár perc hallgatás után, nem várok a válaszra ami úgysem érkezne meg.
Lenéz rám, tekintetében leírhatatlan mértékű fájdalom ül. Ha tudtam volna pár hónapja, hogy ez lesz a vége, akkor is ugyanúgy elmegyek a fesztiválra. Akkor is ugyanúgy cselekszem.
Sokáig állunk egymásba fonódva, én meg már nem is érzem, hogy fáznék. Liam testhője felmelegít, s ezzel együtt a szívemet is újra érzem dobogni. Nem akarok arra gondolni, hogyan tovább.
- Gyere, üljünk be a kocsiba. - szólal meg, hangja bereked. - Jéghideg vagy.
Beleegyezően bólintok, s mozgásra bírom elgémberedett lábaimat a fekete autóig. Liam nyitva hagyta az ajtókat, úgyhogy könnyedén becsúszok az anyósülésre, majd hátravetem a fejemet a támlára. Lehunyom a szemeimet.
Hallom, amint ő is helyet foglal, féloldalasan, felém nézve. Attól tartok ha kinyitom a látószervem és oldalra nézek, eltűnik minden, felébredek. De nem így történik.
Körülbelül 5 másodpercig látom az arcát megkönnyebbültnek, aztán valaki előrenyúl a hátsó ülésről, s jéghideg ujjak markolják meg a torkomat. Meglepetten levegőért kapok, azonban nem jutok hozzá. Könnyezni kezdek, csapkodni a kezemmel. Nem megyek semmire.
Liam épp előrántana valamit a bakancsa szárából, amikor az ő ülése mögül is előbukkan egy kéz, méghozzá fegyverrel, amit a fiúra szegez. Enyhül a szorítás a nyakam körül, végre kapok levegőt.
- Engedj el! - nyüszítem, viszont csak azt érem el vele, hogy az a valaki tiszta erőből hátrarántja a fejemet. Zsongani kezd mindenem, a fájdalomhullám végigterjed az egész testemen.
- Mi a szar?! - csattan fel Liam úgy, mintha nem is szegeznének neki fegyvert. Kihallom a hangjából a félelmet, amit erőnek erejével igyekszik elnyomni. Féltő tekintetétől összeugrik a szívem. - Őt engedjétek el.
- Attól tartok nem lehet, Payne. - krákogja az egyik, heges pofája felbukkan a sötétben a fejtámla mellett - Túl sok kárt okoztál nekünk a kis haveroddal együtt. Nem is hiszem el, hogy lehettél olyan idióta, hogy telefonon beszélsz meg egy találkozót! Szerinted nem követtük minden lépésedet?
Önelégült vigyor kerül a képére, kivillantja sárga, össze-vissza álló fogait. Felfordul a gyomrom a szagtól.
- Kifizetem az összes kibaszott drogot amit elvittünk, ha elengeded őt.
A torkomba keserű érzés kúszik, arcom sírós grimaszba torzul. Borzasztó őt így látni.
- Csak nem könyörögsz? - rántja fel a szemöldökét a pasas, horkantva elröhögi magát. - Ez tetszik, folytasd csak.
Miközben ezt mondja, ujjával a ravaszon hadonászni kezd a pisztollyal. Jeges félelem kerít hatalmába, odébb szeretnék mozdulni, hogy legalább megérinthessem Liamet, erre azonban újra megszorít a kéz, visszaszögez az üléshez.
Punkom vékony vonallá préseli a száját, állkapcsa megfeszül. Ide-oda kapkodja a fejét köztem, a fogva tartóm, és a hadonászó öreg között. Könnyek csillannak meg a szemeiben. Mozdulatlanná dermedek.
- Na mindegy, végül is nem ezért jöttünk. - sóhajt fel. - Most megfoglak ölni titeket.
- Miért jó ha bosszút állsz?! - csattanok fel olyan hangosan ahogyan csak tudok, újra megpróbálkozok szabadulni. Nem sikerül.
A pisztolyos pasi most először rám emeli a tekintetét, mosolya nem tűnik el az arcáról. Kiráz a hideg, nyelek egyet. Tekintete tele van gonoszsággal, meg nem bánással. 
- Élvezem. - rántja meg a vállát, azzal egy időben pedig olyan váratlanul elsüti a fegyverét Liamre célozva, hogy pár másodpercig felfogni sincs időm, mit tett.
Hatalmas durranás tölti be az autót, Liam teste pedig hátracsuklik a műszerfalra.
Az adrenalin végigszáguld az ereimen, sikítva kitépem magamat a szorításból, s a mozdulatlan test felé rugaszkodok. Lüktet a szívemben nyílt mély seb, egyszerre olyan mintha vér öntene el belülről.
- Liam! - rá sem ismerek a saját hangomra. Rekedt, kétségbeesett. - Kérlek...
Megragadom a tarkója alatt, feljebb emelem a fejét. Vért öklendez fel, a kín a szemeiben azonban nincs sehol. Laposan pislogva néz rám, gyengén megszorítja a kezemet. Barna szemei tele vannak megbánással, szerelemmel. Próbál valamit mondani, de erre csak még több vér fröccsen szét. Alsó ajkamba harapva rázom meg a fejemet, hagyom hogy az a rengeteg könny elborítsa az arcomat.
- Nem haragszok rád semmiért, Liam. - sírom. - Semmiért...
A fülem mögött doboló vértől csak tompán hallom a két férfi röhögését. Röhögnek. Mégsem nézek hátra rájuk. Egészen addig figyelem punkom arcát, ameddig mozdulatlanná nem dermed eddig nehezen emelkedő mellkasa, s abba nem marad sípoló lélegzetvétele. Akkor aztán ráborulok, a hatalmas mértékű fájdalomtól megrázkódik a testem. Ordítva markolom vértől átázott pólóját. 
De vannak fájdalmak, amiket nem mosnak el a könnyek. Egyre kibírhatatlanabbá válik az egész, percről percre rosszabbodik.
- Mi...mire vártok?! - szipogom úgy, hogy rájuk sem nézek. - Végezzetek velem is!
Mintha valami olyasmit mondana, hogy "semmi akadálya", már a fegyver csövét is rámszegezi, de akkor szirénák hasítanak bele az éjszakába. A két férfi megdermed, riadt tekintetüket először nem veszik le rólam, de aztán gyáva nyulak módjára rontanak ki a kocsiból. Már túl késő.
Két egyenruhás fickó nekik megy, míg egy harmadik hozzám siet. Eltompulnak a hangok, ráborulok Liam testére. Az egyetlen dolog amit még hallok, az a punkom mellkasának mélyéről jövő gyenge szívverés. Még él.