10. Rész - Nem várt tett

Minden egyes kifújt füstgomolyag között ott lebegett az a barna szempár, amit képtelenség kiverni a fejemből. Mindenről, még egy darab fűszálról is eszembe jut, és fogalmam sincs hogy tudnám elfelejteni. Egy több mint 10 éves barátságom mehet tönkre ha nem vetek ennek véget, meg talán még a személyiségem is olyanná válik amilyen sosem akartam lenni. Megváltoztat.

A nikotintól köhögni kezdek, feljebb tornázom magam ülőhelyzetbe, s nekitámaszkodok a fának. Rengeteg ember mászkál előttem, mindannyian csapatosan, én meg itt vagyok totál egyedül és gondolkozok. Azért kicsit szánalmas hogy ez a 2.nap hogy itt vagyok és csak piával tudtam kikapcsolni.

Nagyot sóhajtva elnyomom a cigicsikkemet, majd a telefonom fölé hajolok. A tűző napnak hála alig látom mit csinálok, hunyorogva próbálom kikeresni Dylan számát a névjegyzékből. Tisztáznom kell vele a dolgokat valahogyan, nem szeretném elveszíteni őt egy olyasvalaki miatt akit nem is ismerek. Épp ez az. Nem ismerem, és máris olyan dolgokat tett velem amiket még egy kapcsolatban is csak pár hónap után hagyok egy pasinak. Pia volt bennem, nem is kevés, és bármennyire is erre akarom fogni tudom hogy nem mindent a szesz dönt el. Olyan nincs, hogy semmi épp eszed ne maradjon miatta. Ha nem akartam volna, akkor nem történt volna meg. De megtörtént.

Egyre több emlékkép villan be az elmúlt estéről. Nagyon úgy tűnik hogy élveztem, ő meg nem erőltetett semmit. Egyszerűen hagytam magam, semmi arra utaló jel nincsen hogy akaratom ellenére tett volna bármit is.

Gondolataimból pont annak a személynek a hívása zökkent ki akit én is hívni akartam percekkel ezelőtt. Mély levegőt véve emelem a fülemhez a készüléket, attól félek ha megszólalok elhányom magam az idegességtől.

- Lehet már veled normálisan beszélgetni?

- Velem? - emelem feljebb a hangom, de nyomban abbahagyom a kitörésemet. Normálisabban folytatom. - Te menekültél el azzal az ürüggyel hogy kajáért mész.

- Nem azért hívtalak hogy megint veszekedjünk... - mormogja.

Akkor nem így kellett volna kezdened a beszélgetést. - ezt mondanám legszívesebben, azonban megálljt parancsolok magamnak. 

- Gyere vissza, beszéljük meg normálisan.

Tekintetemet az engem körülvevő csikkekre vezetem, s elszégyellem magam. Még sosem szívtam ennyit, mindig csak mértékkel. Arra számítottam hogy a fesztiválon letudok szokni róla, holott pont az ellenkezője történik.

- Megyek. - nyomom ki a telefont.

Miután összeszedem a cigit, meg a majdnem még félig lévő dobozt is kihajítom a szemetesbe, megindulok a sátraink felé. Ismét sok embert kell félrelökdösnöm hogy elérjem a célomat, de ez már rutinmozdulatnak számít. Szerintem ha hazamegyek ott is lökdösődve akarok majd közlekedni.
Kicsivel táborhelyünk előtt vár rám Dylan, sötétbarna haján meglátszik hogy amióta itt vagyunk nem igazán törődik vele. Kuszán a szemeibe lóg, ha úgy dönt nagyon zavarja akkor egyszerűen hátrafésüli az ujjaival.
Óriási gombóccal a torkomban lépek mellé.
- Sétáljunk egyet.
Vállam fölött visszanézek a többiekre mielőtt elindulunk. Arckifejezésük nem árul el semmit, így nem tulajdonítok neki nagy figyelmet.
- Itt akarsz sétálni? - eresztek el egy halvány mosolyt, s máris arrébb lökök egy utamba kerülő fiatalt.
Nem válaszol a kérdésemre, sőt sokáig csak egymás mellett gyalogolunk minden szó nélkül. Kezdem kellemetlenül érezni magam.
- Mondj már valamit! - torpanok meg kétségbeesve.
Széttárt kezekkel meredek rá, már-már a sírás kerülget amiért ilyen kiszámíthatatlanul viselkedik.
- Nem kellett volna beleszólnom az életedbe.
Lesütöm a szemeim. Most komolyan magát hibáztatja? Olyan nagy bűntudat nyomja a lelkemet hogy az leírhatatlan, és most hogy megtudtam hogy magát okolja amiért összevesztünk még rosszabb ez az egész.
Közelebb lépkedek hozzá, s magam felé fordítom a fejét. Barna szempárja teli van fájdalommal, képtelen néhány másodpercnél tovább rám nézni. Elfordítja az arcát.
Végtagjaim magam mellé hullanak, résnyire nyitott szájjal kiáramlik a levegő a tüdőmből. Nem tudom mit tegyek. Mondjam el neki, vagy ne? Bizonyára azt gondolja hogy lefeküdtem Liam-mel tegnap este.
- Ő nem olyan mint amilyennek gondolod. Lehet, hogy a ribancokkal úgy viselkedik mint a szeméttel, de Dylan, én tegnap vele töltöttem az éjjelt, totál részegek voltunk, és nem dugott meg... - mondatom végére elhalkulok, tartózkodva várom a reakcióját.
- Én már nem mondok semmit... - sóhajtja. - De hozzám ne gyere sírni ha bekövetkezik amit mondtam.
- Nem fog. - vágom rá naivan, még az orromat is felhúzom hozzá.
Kellemes melegség lep el ahogy a fiú végre elmosolyodik, és megforgatja a szemeit. Remélem sikerült tisztáznunk ezt az egészet. Soha többé nem szeretnék vele veszekedni, az olyan mintha folyamatosan nyúzná, facsarná valami a szívemet.
- Eszünk egy fagyit? - terelem el gyorsan a témát, és tekintetemet a kicsivel messzebb elhelyezkedő fagylaltoskocsira vezetem.
Sokan állnak körülötte, de bárki is árulja tudja a dolgát ugyanis 5 perc elteltével már a felére csökken a tömeg.
- Aha. - egyezik bele bólogatva.
Több emlék is felelevenedik bennem ahogy egyre közelebb érünk a hideg finomságokhoz, néha-néha elmosolyodok. Annyira kibeszélném magamból ezeket, egyszerűen képtelen vagyok magamban tartani egy vicces, régi történetet ha az újra eszembe jut.
Miután meghúzódunk egy fa árnyékában a megpakolt tölcséreinkkel, izgalomtól csillogó szemekkel fordulok a srác felé. Halvány rózsaszín ajkai sarkaiban már most ott virít a csokoládé.
- Na, ki vele. - biztat, miközben hümmög egyet a gombócokra bandzsítva.
Olyan, mint egy 10 éves.
- Emlékszel amikor medencézni voltunk Bella-éknál, te meg kipakoltad a fagyasztójukból az összes jégkrémet, amikkel aztán beleestél a vízbe? - bököm ki ajkaimat harapdálva.
Lelkiszemeim előtt ott lebeg a kép, ahogy az alig 13 éves fiú megcsúszik a köveken és a rengeteg jégkrémmel együtt belezuhan a medencébe. Muszáj felnevetnem.
- Miért emlékszel te ilyenekre? - horkant fel ő is röhögve.
Nekidönti fejét az érdes fának, édes mosolya nem tűnik el miközben az eget kémleli. Olyan jó hogy sikerült elsimítani a dolgokat kettőnk között.
Fejemben egy újabb számára kínos történet után kutakodok, arra viszont nem számítok hogy megelőz.
- Nem tudom ki égett le a televízióban.
Eltátom a számat. Hogy volt képes azt felemlegetni...
- Akarod hogy folytassam, Sisi?
- Nem! - sipítom rögtön, pedig tisztában vagyok vele hogy késő.
- A nyolcadikos kompetenciamérésen úgy beparáztál attól hogy élőben kérdezgetnek diákokat, hogy mikor rád került a sor szó szerint benyögted hogy há-hánynod kell, és elszaladtál a mosdókba. - mondandója végére már a hasát fogja a röhögéstől, kis híján kiesik a kezéből a fagyija.
Totál elvörösödött fejjel segítek ezen az elméletemen: egy egyszerű mozdulattal kiverem a markában tartott tölcsért.
Nyomban abbahagyja a nevetést. Ledermedve nézi a füvön szétkenődött fagylaltját, aztán olyan hirtelen ront nekem és kezd el csikizni hogy az enyém is ugyanerre a sorsra jut. Visongva próbálom lerugdosni magamról a felémkerekedett egyént, kisebb-nagyobb sikerrel. Fulladozok a röhögéstől.
- Oké-oké elég... - köhögök folyó könnyekkel. - De megérdemelted!
- Jössz nekem 3 gombóc fagyival! - emeli fel az ujjait, mielőtt lemászik rólam.
- Felőlem kapsz négyet is ha erről többet nem beszélsz,Dyzzle.
- Fent van az interneten, ugye tudod? - mosolyog huncutul.
- Kuss.
Szégyenkezve temetem arcomat a kezeimbe, azonban legbelül már én is nevetek ezen az egészen. 14 éves kislány voltam, mára már 19 éves felnőtt nő - bár az agyműködésem néha nem erről árulkodik -.
Még egy darabig a régi hülyeségeinket figurázzuk ki, aztán megszólal a telefonom. Lemerem fogadni hogy anya az, hisz úgysem bírta volna ki hogy ne hívjon. Legnagyobb meglepetésemre viszont teljesen másik névvel találom szemben magam.
Elfehérednek az ujjaim ahogy a telefont szorongatom, azt hiszem rosszul látok. De nem.
A képernyőn még másodpercekkel később is ott villog: Liam
Dylan érdeklődve les át a vállaim felett, s érzem ahogy zaklatottabbá válik a légzése a név láttán.
Mikor cseréltünk mi telefonszámot? Nem jut sok időm gondolkodni. Remegő ujjakkal elfogadom a hívást.
- Haló. - szólok bele bizonytalanul. Elképzelésem sincs mit akarhat tőlem.
- Hello Sierra.
Felrántom egyik szemöldökömet, eléggé hülyén nézhetek ki. Haljak meg, de ez 100% hogy nem az Ő hangja.
Hosszú csend után az ismeretlen fiú megtöri a csendet.
- Louis vagyok, tudod, a bagós kölyök.
- Óó. - esik le végre. Valamennyivel megkönnyebbülök, de még mindig fúrja az oldalam a kíváncsiság. - Mit szeretnél, Louis?
- Összefutni.
Nagyokat pislogok, megfeledkezve magamról még Dylan-t is sikerül megijesztenem az ijedt tekintetemmel. A combomra helyezett kéz lenyugtat, pár köhintés után magabiztosabban folytatom.
- Ha jól értem felhívsz a haverod telefonjáról, azért hogy mi összefussunk? Ez egy kicsit bizarr.
- Atyaég, nem így gondoltam. - neveti el magát kínosan. - A helyzet az hogy Liam  rohadtul bunkó tud lenni hogy fent maradjon a nemtörődöm látszat, és az idegeimre megy. Úgy gondolom jót tenne neki izé...uhm a közelséged. Még alszik, de 1 óra múlva megyünk a piros területre a Before i die falhoz. Nem kell megtudnia hogy beszéltünk, te döntöd el ott leszel-e...bár a tegnap éjjeli nyögéseidből ítélve ott leszel... - kuncog fel pimaszul a végén, az én fejem meg lángvörösbe csap át.
Ez komolyan megtörténik? Liam legjobb haverja úgy gondolja jó hatással vagyok rá, de mégis miért? Semmivel nem viselkedett velem másképp mint a többi csajjal, annyi hogy engem nem dugott meg. Annak meg csomó magyarázata lehet.
- Ő nem is emlékszik hogy mi találkoztunk tegnap. - bököm ki gyorsan. - Mégis miből gondolod hogy ennek van értelme?
- Nem tudhatod.
Nagyot sóhajtva megszakítom a hívást, mielőtt újabb adag információval árasztana el. Amilyen gyorsan sikerült legalább pár órára elfelejtenem Liam-et, most olyan gyorsan jött vissza.
Az első tettem az hogy mindent elmesélek a csendben ücsörgő Dylan-nek, ugyanis sürgősen tanácsra van szükségem. Bevallom, hiányzik a Punk közelsége, az érintései...de félek nem kellene belebonyolódnom ebbe az egészbe még jobban.
- Szerintem menj el. - meglepődök a fiú válaszán. - De vidd magaddal Bella-t, vagy valamelyik lányt.
- Miért mondod ezt?
- Mert ismerlek, és bármennyire is ellenzem ezt az egészet, végig hallottam a hangodon hogy piszkosul szeretnéd újra látni.