13. Rész - Gondolatok

Szótlanul turkálok a bőröndömben valamiféle ruha után, míg Dylan égető pillantásai keresztüldöfik a koponyám. Miután Louis kérdőre vonta Liam-et felpattantam, és elrohantam. Nem akartam hallani amit mondd, sőt egyáltalán semmit sem akartam tőle hallani. Le kellett nyugodnom, emellett meg még magamban is kell tartanom ami történt. Ha Dylan megtudná, egyből azt mondaná hogy ő megmondta. Rohadt életbe, miért van mindig igaza neki? 

Egy kicsit ingerülten rántom ki a rövidnadrágomat, remegő kezeimen nem tudok szabályozni.

- Nem akarod elmondani mi történt? - fogja le jéghideg végtagjaimat.

Tartózkodva emelem rá a tekintetem, egyből arra gondolok hogy egyetlen pillantásom elfog árulni előtte. Nagyon nem hiányzik, hogy kiabálni kezdjen, vagy épp elinduljon megkeresni Liam-et.

- Semmi. - nyögöm erőtlen hangon. - Találkoztunk, elmentünk kajálni aztán jöttünk vissza. 

- Azt hiszem megbeszéltük a dolgokat, Sierra. Miért hazudsz nekem még mindig?

Tudtam, hogy át fog látni rajtam. 

- Mert azt mondtad ne menjek hozzád ha... - elharapom a mondatom végét, inkább visszafordulok a ruhákhoz.

Pár perc néma csend következik, mialatt én össze-vissza rakosgatom a pólóimat. Igazából már rég megtaláltam azt amit felszeretnék húzni ma este, de ideges vagyok és kell valamit csinálnom.

- És te komolyan is gondoltad?

- Elég komolyan mondtad! - vágom rá rögtön, s gyilkos pillantásokkal felé fordulok.

Folyamatosan az ajkamat harapdálom, lefogadom hogy már tiszta seb. Ahányszor visszagondolok arra mit volt képes megtenni velem a sírógörcs kerülget. Ha akarnám sem tudnám elfelejteni, hiszen a torkom nagyon fáj. 

A fiú tehetetlenül néz rám, többször szólásra nyitja a száját, azonban ugyanolyan csendben marad mint volt.

- Ennyit erről. Amúgy is kellemetlen lenne beszélnem róla. Nem találkozok vele többet.

Magam is meglepődök a szavaimon, olyan mintha ezzel kitépték volna a szívem egy részét. Nem érzek haragot, hanem csalódottságot. Ez itt a legnagyobb baj. 

Örökké ostromolhatnám magamat azzal, hogy mekkora egy idióta voltam hogy ilyeneket műveltünk egymással holott csak pár napja ismerjük egymást, mégsem tudom. Ez a pár nap éveknek tűnik, s nem tudok elvonatkoztatni ettől. Megrekedtem. 100%-osan megrekedtem, és fogalmam sincs mihez kezdjek. Tényleg nem szabadna többször találkoznom vele, azonban ha belegondolok ebbe olyan üresség telepszik le bennem, hogy elmegy az élettől a kedvem. Utálnék mindenkit magam körül, ingerülten válaszolnék mindenkinek, és elidegenednének tőlem. Valamihez kezdenem kell.

Merengésemből a körém fonódó kezek zökkentenek ki. Meglepetten lógatom magam mellett a karjaimat, valamiért nem akaródzik az hogy visszaöleljek neki. Nem esik jól.

Miután Dylan-nek eljut az agyáig a hangulatom eltávolodik, válaszokat várva firtatja kifejezéstelen arcomat.

- Na jó. - indul el kifelé a sátorból.

Egyből a legrosszabbra gondolok, a szívem kihagy egy dobbanást. Felmarkolom az előpakolt ruháimat a takarókról, és én is kimászok az alvóhelyemről.

- Hova mész?! - kiáltok utána idegesen.

Kellemetlenül érzem magam az engem bámuló barátaimtól, de mint mindent, ezt is igyekszem elrejteni.

- Inni. - jelenti ki még egyszer hátrafordulva, aztán elveszik az emberek mögött.

Felsóhajtok, s végignézek a sátrak közötti pokrócon ülőkön. Mindannyian úgy néznek rám, mint egy idegenre. Így, hogy még két nap sem telt el a fesztiválból. 

- Nem akarsz beszélni róla? - kérdi óvatoskodva Shelley. 

Megrázom a fejemet, majd meggondolva magamat lehajítom a koncertre előkészített ruháim, és Dylan után rohanok. 

Meglepő módon már nincs olyan sok lézengő ember, valószínűleg azért mert a mai programok még nem indultak be, és mindenki lesátorozott mostanra. Így könnyedén megtalálom a fiút a tóparti bárpultok egyikénél.

- Most bedurciztál? - huppanok mellé lihegve, szerencsére még a csaj előtt aki megcélozta a helyet.

Úgy néz rám mint aki pontosan tudta, hogy utána fogok jönni. 

- Nem, csak amióta találkoztál azzal a fasszal, nem vagy önmagad.

- De Dylan... - kezdem felpaprikázott hangnemben, de a szavaimba vág, esélyt sem ad arra hogy befejezzem.

- Nincs de. Nem veszed észre, hogy az esetek 95%-ban csak veszekszünk egymással? Rohadtul döntsd el mit akarsz. Vagy azt a szexéhes teletetovált rohadékot akit pár napja ismersz, vagy engem. - fúrja tekintetét az enyémbe.

Durván az alsó ajkamba harapok mielőtt visszaszólnék valamit, s elgondolkozok. Természetesen nem azon, hogy kit választanék, mert az egyértelmű, hanem azon hogy mennyi az esélye annak hogy nem találkozok vele többet. Az egyik legundorítóbb dolgot tette velem alig másfél órája, a bennem tomboló düh és csalódottság meg akkora hogy látni sem akarom, viszont mi lesz ha eltűnik ez a méreg? Ugyanúgy vágyni fogok rá, vagy elfelejtem? Nem tudom mit érzek.

Vörös tincseim közé mélyesztem az ujjaim, úgy szakítom meg a szemkontaktust és kezdem fixírozni a fapulton összemosódott alkoholcseppeket. Inkább maradtam volna otthon, akkor mindez sosem történik meg.

- Te kérsz valamit, szépségem? - szólít meg a pultos.

Utálom-a-világot képpel nézek fel a 30-as éveiben járó pasira, akinek a képén undorítóan magabiztos mosoly ül. Jó lenne tudni mire ilyen büszke magán.

- Kösz nem.

Leszállok a székről a közelben ácsorgó lányok legnagyobb örömére.

- Várjunk meg a koncert előtt? - sóhajtom lehiggadva.

- Ne fáradjatok. - int nekem hátra, majd lehúzza a pohara tartalmát.

*

A közelgő Calvin Harris koncert valamennyivel feldobta az estémet, és csak remélni merem hogy semmi olyan nem történik amit holnap bánni fogok.

Egyre türelmetlenebbül viselem el a hajamat birizgáló Phoebe-t, többször felszisszenek miközben a fonatot csinálja a fejem jobb oldalán. 

- Mondtam, hogy ne mozogj! - kiált fel keservesen, s érzem hogy újrakezdi az egészet.

- De már nem bírok egy helyben ülni. 

- Kénytelen leszel.

Megadóan felsóhajtok, ám amikor Sam a niconjával kiesik a sátrából, visszajön a kedvem. 

- Ki volt az a hülye aki iderakta a táskáját?! - mordul fel. - Majdnem összetört a gép.

- Meg te is. - jegyzem meg jót szórakozva. 

Egy grimasznak indul, azonban köhögő nevetésbe torkollik az amit elkezdett. Elég vicces látványt nyújt, olyannyira hogy megint megmozdulok.

- Én feladtam veled. - csap tarkón a barátnőm, majd feláll a pokrócról.

Én is követem a példáját, annyira nem izgat hogy nem lesz fonás a hajamban ami sötétben amúgy sem látszik. A

A Hale fiú kattogtatni kezd a fényképezőjével ahogy kiszúrja a tömegből előbukkanó lányokat, piával a kezükben. Mindketten széles mosollyal az arcukon tartják fel a Jack Daniel's-es üvegeket, az utolsó kép erejéig Bella pedig gyors átveti a kezét Shelley vállán.

- Kezdődhet. - nyújtja át a szőkeség az egyik üveget az öccsének. - Dylan nem jön?

- Azt mondta ne várjuk meg... - ismétlem el már harmadjára a számomra kellemetlen mondatot.

- Ja, tényleg. Bocsi.

Úgy teszek mintha nem zavarna, de valójában nagyon lelkiismeret furdalásom van.  És mi mással, ha nem piával fogom megint eltüntetni a gondokat? Azaz Sierra.

Kikapom az imént kibontott üveget Sam kezéből, és elsőként húzom meg. A whiskey végigmarja a torkomat, az első pár korty fintorral az arcomon csúszik le, de aztán megszokom az édeskés ízt.

Egyedül Bella tudja hogy mi történt köztünk Liam-mel, ugyanis ő megvárta a punk fiú válaszát, elmondásai szerint megpofozta, aztán rohant csak utánam. Mondhatni, kicsit sem esik rosszul hogy annyit válaszolt hogy "Nem bírt leszopni." 

Csukott szemhéjaim előtt megjelenik a fák között lejátszódó jelenet, mire még erősebben szorítom meg az üveg nyakát. Akaratlanul folynak le a könnyek az arcomon.

- Hé, hé, Sierra. - állít le Sam.

Tágra nyílt szemekkel veszi el tőlem a félig kiivott palackot. 

- Te jó ég, miből vagy te? - pislog többször egymás után a maradék alkoholra.

Összenézek Bella-val, akinek nyilvánvalóan süt az arcáról az hogy aggódik értem. 

Megszédülök a hirtelen bevitt szeszmennyiségtől, a következő percben pedig már visszahanyatlok a plédekre. Üveges tekintettel meredek egy épp arra mászó hangyára. 

- Jól vagy? - guggol le mellém a srác, s kezeit a vállaimra helyezi. Zöld szemei nyugtalanságról árulkodnak.

- Aha. - válaszolok monoton hangon. - Mehetünk.

Egy kis segítséggel talpra állok, majd mintha mi sem történt volna belekarolok a barátnőimbe, és elindulunk a már elkezdődött koncert helyszínére. 

Az alkohol hatása egyre jobban terjed, már nem a gyomromban lévő égető érzést, hanem az agyamat elhomályosító kábaságot érzem. A zenét meghallva nevetni kezdek, de őszintén, nem tudom miért. 

Berángatom a csápoló, táncoló embertömegbe a többieket, és lábaim akkor önálló életre kelnek.

Fogalmam sincs hányadik számhoz értünk ide, de a pray to God tökéletesen megy a kedvemhez.

A skót DJ közbe-közbe szóló hangja jobban adja a hangulatot, addig a pillanatig fel sem tűnik milyen rengetegen jöttek el megnézni a mostanra világhíres férfit. 

Egyik mixelt számot követi a másik, míg végül Calvin el nem búcsúzik a How deep is your love-val.

A lábaim ugyan lerohadnak addigra, azonban az adrenalin még mindig úgy tombol bennem hogy elkeseredetten konstantálom, hogy a koncertnek vége. 

Félig nevetve-félig könnyezve borulok rá Bella-ra, akinek az arcát alig látom a villogó fényektől. A többiek valószínűleg elkeveredtek a számok alatt, itt voltukat csak a földön heverő Jack-es üvegek bizonyítják amiket kifelé menet fedezünk fel a barátnőmmel.

- Na, ez kellett nekem. - mondom hangosan, holott már rég nem szól semmi.

A füstgépek okozta homályosságtól azt sem tudom merre járhatunk, és még a becsiccsentett Bella sem érzékeli hogy eltévedtünk. Nem mintha annyira érdekelne.

- Le kell ülnöm. 

Ahogy ezt kimondja a lány, már le is veti magát ott ahol van, és mivel az én egyensúlyérzetem sem az igazi, esek utána. 

Az esés elég rendesen felkeveri a szesszel teli gyomromat, így meg sem lepődök a másodpercek alatt elém táruló hányástócsámon.

- Huh, pedig nem is ittam sokat. - törlöm meg a számat.

- Asszem én jövök. - kezd el öklendezni Bells is.

Magamat védve gurulok arrébb a füvön, és előhalászom a zsebemből a telefonomat. Az éles fény nagyon bántja a szemeimet, egy darabig nem is tudom kivenni hogy kitől van egy nem fogadott hívásom - valószínűleg anyától - de végül kirajzolódik előttem a négy betűből álló név: Liam.

Egyből feltornázom magam ülő helyzetbe, és úgy bámulok arra a szerencsétlen telefonra mintha űrlénnyel találkoztam volna.

- Mit akar tőlem? - rántom fel a szemöldökömet. - Azok után, hogy...

- Vissza ne hívd. - mászik oda mellém nagy nehezen Bella. - Ha olyan fontos neki felhív többször.

- Nem akartam visszahívni. Isten ments...

- Azt ne mondd, hogy meg sem fordult a fejedben.

- Pedig nem. - húzom ki magamat, de nyomban visszagörnyedek.

Újabb hányásroham jön rám. Hogy jön ki ennyi minden belőlem? Szerintem még az is közte van amit tavaly ettem karácsonykor.

- Meh-menjünk innen, nem akarok leégni senki előtt. - tápászkodik fel a lány.

Egyetértően bólogatni kezdek, de végül rájövök hogy nem jó ötlet, tekintve lüktető fejfájásomat.

Amikor megindulnánk a mennyországot jelentő alvóhelyeink felé, akkor lép fel a probléma, amit egy időre el is felejtettem: eltévedtünk.