19. Rész - Fogadás

Egy kis szoba, tele különféle freskókkal, fekete szobrokkal, kórházinak tűnő ágyakkal. Ahol csak én és ő vagyunk. Mosolyogva ácsorgok az egyik érdekes formájú tárgy mellett, és figyelem a mozdulatait mialatt felém lépked. Testét nem fedi póló, így tökéletesen látom a mellkasán elhelyezkedő, még kissé vérző tetoválást. Egy S betű.

Mosolyom lehervad az arcomról, kezem remegni kezd amint mutatóujjammal végigsimítom a felületet.

- S? - kérdem, hangom viszont szokatlanul távolról hallatszik.

- S mint Sierra. 

Barna szemei csillognak miközben hozzám beszél, fogaival meghúzza az ajkait. Tenyerem alatt égni kezd a bőr, s mikor a legközelebbi pislogás után kinyitom a szemeimet már az egyik ágyon fekszek alatta, meztelenül. 

Finoman birtokba veszi ajkaimat, majd előrébb löki a csípőjét. A nyögés ami kicsúszik a számon szintén túl messziről jön, alig hallatszik. 

Azután már a körvonalak is elhomályosodnak, és minden szertefoszlik.

Leizzadva ülök fel, a másodperc erejéig pedig azt sem tudom hol vagyok. A vászonon áttűző nap kiégeti a szemeimet, idő kell hogy hozzászokjak a hirtelen érkezett fényhez. Látószervemet dörgölve fordulok a mellettem hasaló barátnőmhöz, aki a telefonjába merülve görgeti lefelé a facebookot.

- Mennyi a-az idő? - kérdem, de még ebbe a 3 szavas mondatba is belebicsaklik a hangom.

Sejthettem volna hogy az agyam talál ki ilyeneket, és semmi köze nem volt a valósághoz annak ami az álmomban történt. Mégis olyan valóságosnak éreztem, még mindig visszatudom idézni finom csókját.

- Mindjárt dél. - mondja, aztán el is hajítja a mobilját. - Na, mesélj! Már 1 órája azt várom hogy felkelj.

- Ha most elkezdenék mesélni elbőgném magam Bella. - sóhajtom elkeseredve.

- Ezt nem hiszem el.

A feketeség olyan idegesen tép bele a hajába hogy már nekem fáj. Idegbeteg tekintete nem feltétlen felém irányul - legalábbis remélem - mégis megrémülök tőle.

- Hát nem lehet elengedni azzal az idiótával anélkül hogy ne bántana meg?! - olyan magasra viszi fel a hangját hogy már-már ordibál. - Mi a szart csinált? ÉN BÍZTAM ABBAN A HÜLYE FASZBAN HOGY NEM CSESZI EL. ÉS BENNED IS HOGY IGAZAD LESZ. ERRE?!

Hófehér bőre vörös árnyalatba üt át, s olyan szaporán veszi a levegőt mintha bármelyik percben elfogyhatna a légkörből.

Lesütöm a szemeimet, fújtató hangja viszont nem csillapodik, sőt. Nem sokkal később újra kiabálni kezd, csakhogy nem nekem.

Mintha forró vízzel leforráznának. Kiguvadt szemekkel figyelem a telefonáló Bellát, aki még mindig vöröslik az idegtől.

- Most azonnal add a kibaszott telefont Liam haverodnak!

- Bella ne! - sikítok fel kérlelve, szemeim megtelnek könnyekkel.

Teljességgel rávetem magamat a barátnőmre, de kicsi testalkatához képest akkora erővel lök le magáról hogy sajogni kezd mindenem a földhöz csapódásom után.

- Már megint mi a faszt csináltál te majom?! Azt hiszed hogy Sierra valami játékszer, hogy mindig megfog bocsájtani neked, és bármikor megbánthatod? Rohadtul nem! Ha egyszer beengedted az életedbe akkor rohadtul ne menekülj el előle te fu...te hülye tetovált barom. Ha nem jössz ide 10 percen belül és kérsz bocsánatot a legjobb barátnőmtől én magam megyek oda és nyúzom le a kipingált bőrödet. Bármit is csináltál.
Pár másodperces csend következik, de ezalatt Bella feje annyi érzelmet mutat hogy képtelen vagyok kivenni mit mondhat neki Liam.
Nem tudok mást tenni, csak ülni és hallgatni úgy hogy mindjárt megszakad a szívem. Nem bírom elviselni ha még egyszer visszautasít, akkor inkább összepakolok és hazamegyek mielőtt véget érne a hívás.
Amint ez lejátszódik a fejemben, abban a pillanatban dobja le a hálózsákokra a telefont a barátnőm, s fújtatva bámulja azt. Azt hiszem nem akarom tudni. 
- Felesleges volt felhívnod. - sóhajtok fel mialatt letörlöm az arcomról a kicsordult könnyeket.
- Miért? Jön.
- Hogy mi? - kerekednek el a szemeim.
- Jön, idevonszolom. Szedd össze magad mire visszaérek vele.
- Bella! - kapok a keze után idegesen. - Mit mondott neked?
Vízkék szemeivel úgy néz rám, hogy tisztában vagyok vele hogy nem fogja elmondani. Utálom amikor ilyen, még akkor is ha csak az én érdekemben teszi.
Barátnőm nem hagy sok időt nekem feldolgozni a dolgokat, szinte azon nyomban eltűnik előlem, és már akkor sem látom amikor villámgyorsan kirontok a sátorból.
A nap még égetőbben vakít el, s nem csak ez az oka annak hogy nem látom őt sehol. Pont akkor özönlenek be a kapun a napijegyes emberek, ezzel teljesen elállva a teret, hogy semmit se láthassak.
Folyamatosan ajkaimat harapdálva bújok vissza a sátorba annak érdekében hogyha Bella tényleg képes idevonszolni Liamet, legalább ne lássa mennyire összetört a szavaival.
Magamra rángatok egy egyszerű rövidnadrágot és egy fehér, elől csipkés trikót, aztán belenézek a kézitükrömbe. Elborzadok.
Vörös hajam szénakazalszerűen tornyosul felfele, a múlt éjjeli neonfesték-és elfolyt smink keveréke terítí be az egész arcomat. Csodálom, hogy Bellának nem az volt az első kérdése hogy miféle retró pónibuliba vittek az éjjel.
Remegő kezeim ellenére gyorsan normális kinézetet varázsolok magamnak, bár elég nehéznek bizonyul, főleg hogy a bal kezemmel az aprócska tükröt tartom.
Tudom, hogy szorít az idő, azt viszont nem hogy sikerrel jár-e Bella. Lehet hogy tök feleslegesen izgulok.
Hatalmasat sóhajtva nézek bele utoljára az időközben összemaszatolódott tükörbe, majd eldobom azt és kikecmergek a sátorból.
A borzasztóan irritáló napsütés helyett azonban egy fekete póló kerül elém, én meg gondolkodás nélkül ölelem át a hozzá tartozó személyt.
Úgy fúrom Dylan mellkasába az arcomat mintha így elmenekülhetnék minden rossz elől, de neki mégsem szabad rájönnie hogy erről van szó.
- Na, milyen volt tegnap? – nyom egy puszit a homlokomra, kissé eltolva magától.
Belenézek barna, álmos szemeibe, amikből árad a másnaposság. Nem szeretem így látni, most mégis ez volt a legjobb dolog a reggelemben.
- Elment. – hazudom könnyedén, legnagyobb meglepetésemre minden bűntudat nélkül. – Neked?
- Hát.. – vakarja meg nevetve a tarkóját, s nevetve Sam sátra fele les – Nem emlékszek sokra, talán a szőke gyerek eltudja mondani ha felébred.
- Értelek. – mosolyodok el. Nem őszintén.
- Eljössz velem kajálni? Kilyukad a gyomrom.
- Most nem megy.. – szorul össze a torkom.
Egyből a tömeget kezdem fixírozni, hátha meglátom a fekete hajú lányt aki valószínűleg vonszol maga után egy tetovált srácot. De egyelőre semmi ilyesmit nem látok.
Mindössze Dylan értetlen arckifejezését. Hát persze, hogy magyarázatot várt.
- Jön Liam. – erősen koncentrálok a túl hirtelen megránduló vonásaira, hátha letudom venni mit gondol. – Van egy pár dolog amit megkéne beszelnem vele.
Egy ideig meg lefagyva néz maga elé, aztán lehámozza magáról a dereka köré font kezeimet.
- Oké. – mosolyodik el olyan erőltetetten, hogy megintcsak beleremeg arcának egyik izma. – Akkor majd beszélünk.
Úgy teszek mintha nem vennem észre mennyire irritálja a dolog, egyszerűen visszamosolygok és hagyom hogy elmenjen.
S ahogy ő távozik, az idegességem úgy tér vissza.
Kifújom magamból az eddig akaratlanul is magamba tartott levegőt, majd nekidőlök a sátraink mellett álló fának.
Elég hozzá egyetlen egyedül töltött perc, az emlékek megtámadnak és nem hagynak nyugodni. Ezeket nem tudom pár erélyes szóval elűzni. Nem, ezek végig itt vannak, csak akkor kezdenek rá amikor egyedül vagyok.
Lehunyt szemekkel igyekszem kizárni a fejemben visszhangzó szavakat - semmiképp nem szeretném elsírni magam. Nem szabad, most főleg nem.
És ha Bella tényleg idehozza? Mégis miről fogunk még beszélni? Nyilvánvalóan megmondta hogy leakarja zárni magában ezt az egészet. Nekem is ezt kellene tennem.
Kínzóan hosszú másodpercekig még bámulom a kajásbódéktól tömött embereket, aztán végre látok valamit.
A torkom kiszárad, gyomromba meg olyan szúró érzés költözik mintha üvegszilánkokat ettem volna reggelire.
Az aprócska lány szorosan fogja a tőle két fejjel magasabb fiút, aki olyannyira részeg hogy alig áll a lábain. Ha akart volna se tudott volna ellenkezni Bella ellen. Egy pillantásra néz fel amikor elém érnek, akkor is csak az a reakciója hogy kirántja a karját a szorításból, és félkézzel nekitámaszkodik annak a fának aminek én is dőlök.
Dübörgő szívvel nézem izzadságtól csillogó arcát, fel-le mozgó mellkasát. A szúró érzés felerősödik.
- Ezért rángattál ide? - sziszegi artikulátlanul. - Hogy full piásan idehányjak és ne a mi helyünkre? Szép tőled.
Ahogy ezek a mondatok elhagyják a száját, barátnőm akkora pofont lekever neki hogy elveszíti az egyensúlyát még támaszkodva is, és átesik a sátram zsinórján. Feje akkorát koppan a földön hogy szerintem még Kínában is lehetett hallani. Ő viszont még egy nyögést sem hallat, csak elterülve fekszik a pokrócokon - jobb arcfélteke pedig vörösen rikít.
- Biztos ezt akartad mondani, Payne? - áll felé Bells terpeszben.
Én meg mindeközben a szívfájdalmammal állok a törzsnél, és még így is csak a tegnap éjjelre tudok gondolni.
- Igen. - forgatja meg a szemeit, s feltámaszkodik.
Egy egyszerű mozdulattal megragadja a barátnőm lábait és egész testével oldalra dönti őt hogy feltudjon kelni. A legmeglepőbb az egészben pedig az, hogy még totálisan részegen is úgy tette ezt hogy a lánynak ne essen komoly baja.
- Te köcsög, el ne menj! - kiált utána a feketeség, Liam azonban már elindult, figyelembe sem véve engem.
Úristen, Sierra, mozdulj már meg! - súgják a belső hangok, a lábaim viszont még nem engedelmeskednek. 99,9%-ban gyökeret vertek.
Akkor kapok észbe amikor Bella feltápászkodik és ő akar ismét utána menni.
- Ne. - ragadom meg a felkarját. - Majd...majd én.
S rohanni kezdek. Szerencsére a nem sokkal ezelőtti tömeg már nincs itt, úgyhogy könnyedén utolérem és elé kerülök. Mindketten megtorpanunk, az előbb fejben összeszedett szavaim mégsem akarnak olyan könnyedén előtörni.
- Úristen Sierra, miért nehezíted meg? - röhög fel erőltetetten.
- Te...te nem azt csinálod ami nekem jó, hanem ami neked. Tudom, érzem hogy azért csinálod mert félsz az érzéseidtől és neked jó volt úgy hogy eddig csak érzések nélkül bújtál ágyba és szórakoztál minden este más lánnyal. De én akarlak téged, a franc egye meg! - remeg meg a hangom. - Már maga a gondolat elemészt hogy elmész, és soha többé nem látlak. - a torkom rettenetesen égni kezd, s érzem hogy nagyon nincs messze a rész ami sírást tartalmaz. - Levegőt sem bírok venni ha belegondolok ebbe...
Üveges tekintettel néz rám továbbra is, s ebbe beleszakad a szívem. Semmit nem fogott fel belőle.
- Ha lesmárolnék itt és most előtted egy csajt elmennél? - fúrja barna szemeit az enyémbe.
- Nem tennéd. - vágom rá rögtön, a félelem mégis szétterjed a testemben.
- Elmennél? - kérdi még egyszer olyan komolysággal hogy ekkor leesik hogy tényleg komolyan gondolja.
Hatalmasat nyelek, s hallgatok. Erre tényleg képtelen vagyok válaszolni. Ha azt mondom igen, akkor megteszi. Ha azt hogy nem, akkor is megteszi. A hallgatás tűnik a legjobb variációnak.
- Szóval ezt akarod csinálni...elüldözni magadtól.
- Máshogy nem megy.
- És ha én smárolnék le valakit, Liam? - rántom fel a szemöldököm. - Akkor mit csinálnál?
Állkapcsa megfeszül, magába folytja az előtörni akaró szavakat - vagy kiáltásokat.
- Agyonvernéd? - emelem meg a hangom, most már csakis arra koncentrálva hogy felhúzzam az idegeit és leperegjen róla a felvett álarc. - Ahogy eddig is tetted?
- Semmit nem tudsz rólam! - fújtat, s előrébb lépve megragadja a vállaim.
Muszáj felszisszennem a váratlanul ért, fájó érzés hatására.
Hosszú ujjai bilincsszerűen fognak, ábrázata pedig sötét mint az éjszaka. Torkomban dobogó szívvel cikáznak ide-oda a szemeim verejtékező arcán. S ilyen közelségben megérzem a szájából, ruhájából áradó tömör piaillatot is, melytől felfordul a gyomrom. Változatlan ruhájából ítélve meg több mint valószínű hogy azóta ivott amióta ott hagyott a zuhanyzóknál.
- Igazad van, semmit nem tudok. - sóhajtom. - De azt igen hogyha leszarnád a tegnap történteket akkor nem ittad volna le magad a sárga földig hogy felejts.
Liam erre ingerülten elereszt engem, kezeit a farzsebébe csúsztatja, majd nyakát nyújtóztatva az ebédelő embereket kezdi nézni, mintha keresne valakit. Halk, nem tetsző nyelvcsettintések sorozatát hallom felőle. Azt hiszem megfogtam.
- Jó. - fújja ki szaggatottan a levegőt, aztán visszafordul. - Fogadjunk. Ha tényleg annyira fontos vagyok neked ennyi idő után mint ahogy az előbb elmondtad, akkor nyilvánvalóan nem fogod kibírni nélkülem. 
- Mi a lényeg, Liam? 
Nagyrészt az alkohol beszélhet belőle, mert tényleg nem értem mire akar kilyukadni.
- Az hogyha te tovább bírod nélkülem mint én pia és nélküled, akkor kénytelen leszek neked beismerni valamit.
Miután ezt elmondta, egy ideig bámulja a földet, és eközben újragondolhatja a szavait hogy értelmes-e volt amit mondott. Nos nem igazán, mert az elején tisztázta magában hogy úgyis veszíteni fogok, de a lényeget megértettem.
Szóval ki kellene bírnom nélküle hogy megtudjak valamit Róla.
- ...és ha én veszítek, ahogy az elején közölted? - vékonyodik el a hangom.
Legnagyobb meglepetésemre féloldalas mosoly kúszik fáradt arcára, ez pedig megmelengeti a szívem - még úgyis hogy fogalmam sincs miért történt ez.
- Azt majd akkor megtudod.