21. Rész - Sokoldalú éjjel

Szívem egyre inkább gyengül és sajog ahányszor belegondolok mi folyik a hátam mögött. 

Felemészt a féltékenység amit érzek, az egyre többet akaró idegen sem tudja már elterelni a figyelmemet. Kellemetlenül érzem magam minden érintésétől, már-már hányni lenne kedvem. 

Összeszorított szájjal rázom le magamról a kezeit, majd kézfejemet a szám elé helyezve ott hagyom a srácot, s Liamék mellett elhaladva nekimegyek a párosnak. Ekkor jobban kell szorítanom ajkaimhoz a kezemet, ugyanis nem szeretném elbőgni magamat. Ez a világ legkegyetlenebb fogadása. Rémálmaim lesznek a képektől amik a ma éjjel folyamán beleégtek az emlékezetembe.

Egy másodperc választ el attól hogy előtörjenek a könnyeim-bármennyire is próbálom magamba fojtani azokat-, amikor a tömegből kiérve beleütközök egy mellkasba.

Fejemet fogva nézek fel a személyre, akit először a villogó neonfények miatt képtelen vagyok beazonosítani. 

- Sierra. - húzza féloldalas mosolyra a száját. - Reméltem hogy még találkozunk.

- Scott. - nyelek egy hatalmasat. - Bocs, de most nem érek rá.

Olyan gyorsan szeretném kikerülni és továbbállni amennyire csak lehet, ő azonban megragadja a felkaromat, s ordibálni kezd a fülembe.

- Nem értelek, túl hangos a zene!

A vodka, a hányás, illetve a cigaretta szaga felkavarja a gyomromat, képtelen vagyok elviselni a közelemben. 

- Azt mondtam nem érek rá! - ordítok neki válaszként visszatartott levegővel, aztán megint megpróbálom folytatni az utamat.

Természetesen most is hajthatatlan, csak egy sokkal idegesebb formában.

Csuklómat megszorítva kezd rángatni, el a tömegtől, pontosabban a hatalmas színpad hátoldalához. Minden erőmet összeszedve rántok egyet a végtagomon, de mindössze annyit érek el vele hogy nekilök a fekete színpadnak. Szisszenésem követi a kirohanását, a fájdalom gyorsan terjed szét a testemben, félelmet mégsem érzek. Fogalmam sincs miért, ha egy vadidegen tenné ezt velem akit még életemben nem láttam akkor most csapkodnék, rúgnék, mindent megtennék azért hogy elfussak, most viszont csak állok és bámulok rá.

Úgy tűnik minden érzést kiűzött belőlem ma éjjelre Liam és a kis akciója. Elmúlt a féltékenység, nem is fáj, csak üres vagyok - az pedig rosszabb az előbb említett kettőnél.

Visszaránt a valóságba a közelről érződő kellemetlen szag, amit szájon át lélegezve igyekszek túlélni.

- Mit akarsz? - vonom kérdőre.

Automatikusan lépnék hátra amikor testével nekipréselődik az enyémnek, kezeit pedig a derekamra csúsztatja, de sajnos ezt nem tudom megtenni. Elfordított fejjel bámulom a messzebb elhelyezkedő bárpultok fényeit, hogy elkerüljek minden lehetséges dolgot a szájával kapcsolatban - kezdve a borzasztó bűzzel ami kiáramlik onnan.

Ő viszont egy lépéssel előrébb jár nálam, s szabadon hagyott nyakamra tapasztja azokat. Meglepettségemben megremeg a testem, fájdalmasan felnyögök amikor belemélyeszti fogait a bőrömbe. Az agyam kezdi érzékelni hogy valamit tenni kellene, szívem pedig ehhez igazodva megkétszerezi a dobbanások számát.

Újonnan visszaérkezett erőmmel ellököm magamtól, majd kihasználva a szabad utamat, futva kimenekülök a színpad mögötti takarásból.

- Fuss csak a pasidhoz! - kiabálja utánam gúnyos hangnemben - Fuss ahhoz aki a legrosszabb közülünk...

Szavai hallatán földbe gyökereznek a lábaim. Két lehetőség küzd a fejemben. Az egyik, hogy visszamegyek és megkérdezem hogy mégis miről beszél, a másik meg hogy itt hagyom a fenébe és elfelejtem amit hallottam.

Az egyetlen ok amiért a másodikat választom csakis az hogy az elsőért kérne valamit cserébe, amihez semmi hangulatom az előbb történtek után - így végleg elmegyek a helyszínről.

A gondolataim nem hagynak nyugodni, nemcsak a fogadás miatt, hanem mostmár az miatt is amit Scott mondott. Igaza lehet? Shelley-nek is igaza lehetett arról amit még vasárnap mondott nekem? Liam tényleg ennyire rossz ember?

Épp akkor pillantom meg a kordonok mellett amikor feleszmélek a felhalmozódott kérdések hadából. Egyedül van.

Idegesnek tűnik, ide-oda nézelődve vizslatja az embertömeget, néha még a telefonjára is ránéz.

Felmerül bennem hogy mi van ha engem keres. Mi van, ha miután nekik mentem és eltűntem rögtön keresni kezdett? Vagy egyszerűen csak beképzelem magamnak mert annyira vágyok rá, és mert már annyira elegem van ebből a hülye fogadásból. Nincs értelme tovább folytatnunk, így is kikészültem.

Tudom hogy meg fogom csókolni, és tudom, hogy meg fogom bánni. Ám ebben a pillanatban az utóbbi egyszerűen nem érdekel.

Hatalmasat sóhajtva indulok el felé, szívem már most a torkomban dobog ahogy elképzelem hogy odaérek és megcsókolom, ő meg magához húz és úgy ölel át a karjaival mintha minden rossz elől óvni szeretne.

Amikor már csak 1 méter választ el tőle kinyújtom a kezemet, s a vállaira teszem hogy forduljon meg. Nem adok neki arra sem időt hogy megnézze az arcomat, amint szembe fordul velem megragadom fekete pólójának az anyagát, és annak segítségével húzom fel magamat az ajkaihoz.

A megkönnyebbültségtől, és a ketyegőmbe telepedett melegségtől a könnyeim sem tudnak tovább a helyükön maradni. Körém fonódó karjai olyan hatással vannak rám, hogy minden - a hozzám préselődő test, az ajkamat simogató meleg száj, az erő és az irányítás - egy pillanat alatt az emlékezetembe vésődik.

Körülbelül 1 perc után mélyet sóhajt, két kezébe fogja az arcom, és olyan szenvedéllyel veszi újra birtokba az ajkamat, hogy azt hiszem itt menten belehalok a gyönyörűségbe.

Hosszan csókoljuk egymást, majd egy pillanatnyi szünet után újrakezdjük. Nem tudok gondolkodni, csak az számít, hogy ajka végre az enyémen van, és nem valami holmi ribancén akit azért szedett fel hogy elérje hogy veszítsek.

Nagy nehezen válok el tőle, azonban őt nem engedem el. Erősen markolom pólójának a szélét, mintha attól félnék hogy megint itt hagy engem ahogy a múltkor tette a zuhanyzóknál. De nem teszi.

Homlokomnak dönti az övét, kezeit meg arcomról lecsúsztatja a derekamra.

- Vesztettél. - közli velem olyan hangnemben, hogy még a sötétségben is tisztában vagyok azzal hogy mosolyog.
- Nem bírtad ki hogy ne dörgöld az orrom alá, nem igaz? - húzom fel a szemöldökeimet, ezt pedig a szám sarkában magbúvó mosoly követi. - És most már elárulod mit nyertél ezzel?
A szavak helyett a tetteivel válaszol, amit nem csodálok, hiszen mindketten tudjuk hogy ő abban sokkal jobb.
Puha ajkaival megint megérinti az enyémeket, hosszan, mozdulatlanul tartja ott azokat, míg tenyerével benyúl a pólóm alá és simogatni kezdi csupasz bőrömet.
Ennek hatására folyamatosan lúdbőrözök, szemeim rebegtetve csukódnak le.
Forró ujjbegyei rakoncátlanul mozognak a testemen, én meg már teljesen elveszítem a kapcsolatot a külvilággal.
Annyira tombol bennem az adrenalin és az a sok érzés, hogy a fülemben doboló vértől már a dübörgő zenét is csak tompán hallom. Még azt sem igazán fogom fel hogy hátrálni kezdünk, visszafelé a tömegbe, egyedül szájának mentolos ízével vagyok elfoglalva.
Fokozatosan kezdenek visszatérni a koncert hangjai, teljesen pont akkor mikor kinyitom a szemeimet. Liam neonfényekben úszó, önelégült arca vigyorog rám körülbelül 3 másodpercig, aztán a fiú megperdít a tengelyem körül, majd háttal visszahúz magához.
Elsöpri a fülem környékéről a zavaró hajszálakat, hogy minden akadály nélkül súghassa a szavait, s mindeközben kezeit már úgy helyezi a derekamra, hogy megtudjak mozdulni.
- Táncolj nekem. - mormolja mély hangon, aztán beleharap a fülcimpámba.
Azt hittem már nem lehet fokozni a forróságot amit érzek, de nagyon úgy tűnik rosszul tettem.
Megemelkedik a mellkasom, egy nagy levegővétel után ringatni kezdem az ismeretlen zene ritmusára a csípőmet. Liam leheletét szüntelenül érzem, beleborzongok abba ahogy teljesen nekem nyomja magát.
Kezeit a csípőmön tartva igazodik annak mozgásához, ésbár nem tudom elképzelni hogy ő hogyan táncolhat, érzem a folyamatosan fenekemnek nyomódó ágyékrészét. Hogy egy kicsit jobban húzzam az idegeit, erőteljesen nekitaszítom a hátsómat a fiú eddig még nem túl kemény erekciójának, s ütemesen indulok el lefelé.
A Punk ennek hatására megharapja a nyakamat, éles sóhaját viszont még így is tisztán hallom.
- Mondd csak, te ezt szándékosan csinálod? – szólal meg elmélyült hangján, amitől jóleső bizsergés fut végig rajtam-ismét.
Halvány mosollyal az arcomon megfordulok karjai között, de a táncot véletlenül sem hagyom abba. Amint mogyoróbarna szemeibe nézek a térdeim elgyengülnek, és ha nem tartana jó szorosan, egész biztos hogy a földre rogynék. Homloka tövében meg-megcsillannak az izzadságcseppek akárhányszor megvilágítják tökéletes arcát a fények.
Még mindig nem tud hidegen hagyni a látványa, de szerintem még akkor sem hagyna ha egész nap csak az ő arcát bámulnám pislogás nélkül.
- Nem tudom miről beszélsz. – pislogok ártatlanul, s látom rajta hogy ezzel az őrületbe kergetem.
- Nagyon is jól tudod te azt. – suttogja nagyon közel hajolva a számhoz. 
Jobbkezét lecsúsztatja a derekamról, majd közrezárja a csuklómat, és tenyérrel felfelé fordítva a nadrágjához húzza, hogy érezhessem immár a felizgultságról tanúskodó nemi szervét. 
- Ezt már megint te tetted velem. – hangja kicsit sem vádló, inkább a vágyát tükrözi. – És ha már ennyire felizgattál, akkor úgy a fair, hogyha segítesz is rajtam...és magadon is. – dörmögi perverz vigyorral az ajkain.
Testem minden porcikája lángra lobban, a szavak a torkomon akadnak, és ha ez még nem lenne elég a szívem dobogása is rettenetesen felgyorsul.
- Itt a táncoló emberek között akarsz a magadévá tenni? – nyögöm ki végre, amikor elmúlik az előbb rámtört érzészuhatag
- Nyugi, Si. Ami késik nem múlik – nevet fel édesen, majd a hátam mögé vándorolnak a végtagjai, és olyannyira szorosan magához húz hogy melleim teljesen nekipréselődnek a mellkasának. 
Nyaka köré fonom a kezeimet, s már nemcsak barna szemeit, hanem piercinggel díszített száját is szüntelenül nézem, amit másodpercekre rá meg is kapok.
Lábaim alig érik így már a talajt, szóval a táncolás lehetetlenné válik számomra - mindössze egymásba fonódva csókolózunk, Liam meg néha, ha kedvező ütem jön egyik kedvenc bandája felől akkor lök egyet a csípőjén, csakis azért mert tudja hogy milyen hatással van rám.
Egy valamivel lassabb számot kezd játszani az együttes, s ekkor legnagyobb meglepetésemre Liam elszakad ajkaimtól, majd leereszti a kezeit. Túl gyorsan vesz fel egy másik pozíciót, ami úgy néz ki hogy a színpad felé fordul, aztán az oldalához von úgy hogy én is láthassam.
Körülöttünk még sokan mások is ehhez hasonlóan tesznek, egyedül én nem értem miért kell arra néznem. Az előző kilátás sokkal jobban tetszett.
- Ez a zárószámuk. - közli velem pont akkor, amikor rákérdeznék. - Az anyámra emlékeztet.
Eltátott szájjal fordulok felé, igyekszek valamiféle érzelmet felfedezni az ábrázatán, de nem látok semmit. Úgy érzem magam mintha fejbe vágtak volna. Egyszerűen nem tudom hová tenni hogy eddig erőnek erejével mindent eltitkolt előlem, szinte semmit nem tudok róla, most meg szóba hozza az anyját.
Még körülbelül fél pillanatig sokkos állapotban vagyok, aztán újra a színpad felé vezetem a tekintetem és a dalszövegre koncentrálok.
A tekintetem elhomályosul a végére, teljesen magamon kívül vagyok, így fel sem tűnnek a szemeimből lefelé folyó könnycseppek. A dal egy nő érzéseiről szólt, aki öngyilkos lett a férje miatt aki folyamatosan verte őt.
A tömeg már rég elindult a kordonokon túlra, azonban mi még ugyanúgy állunk ott ahogy eddig. Nem tudom mit mondhatnék. És úgy tűnik ő sem.
Cikáznak a fejemben a gondolatok, válaszokat keresek a megválaszolatlanul maradt kérdéseimre, és mindeközben imádkozok azért hogy ne legyen minden része igaz ennek a dalnak.
Én még Liam-et sem ismerem, nemhogy a szüleit, mégis összefacsarodik a szívem azokra az énekelt sorokra.
- Miért sírsz? - összerezzenek a hangjára, tekintetemet ijedten kapom rá.
Gyorsan letörlöm a könnyeimet, majd nagyot sóhajtva megrázom a fejemet.
Homlokát ráncolva firtatja az arcomat, szemeiben az aggódás is felvillan egy pillanatra. 
- Nem szerettem őt. - vonja meg a vállait. - Egyszerűen csak rá emlékeztet. Nem kellene sírnod ez miatt.
Lehet hogy az előbbit nem tudtam hová tenni, ezt viszont még annyira sem. Az ég világon semmit nem látok rajta, még egy kósza érzelmet sem. Alsó ajkamat kezdem harapdálni, ami az összezavarodottság jele nálam. Megszólalni nem tudok, így csak remélni merem hogy a Punk mihamarabb eltereli a témát.
- Menjünk. - sóhajt fel végül.
Amikor mellém lép, ujjainkat pedig összekulcsolja, sikerül legyőznöm a gondolataimat és nem a családi hátterén kattogni - legalábbis egy időre.