24. Rész - Váratlan telefonhívás

- Meg kell találnom, mielőtt ő teszi meg. - kiabálom teljesen megfeledkezve arról hogy nem csak mi vagyunk itt.

Szívem vadul dübörög a mellkasomban, azon nyomban felállok a pokrócról és elindulok. Dylan azonban utánam kap.

Ingerülten fordulok vele szembe, kezeim remegésbe kezdenek.

- Engedj el Dylan, meg kell találnom! - próbálom kihúzni karomat az övéből, de erre csak erősebben szorít. Újabb könnyáradat kerít hatalmába.

- Sisi, hé, nyugodj meg. Gondolkodj. Hívd fel inkább. Gyorsabb, nem? - néz mélyen a szemeimbe, s másik kezével a telefonját nyújtja nekem. - Ezt én csesztem el.

Reszkető kezeimtől és a könnyfátyoltól a szemeimen kénytelen vagyok bepötyögni a készülékbe a telefonszámot. Lerogyok a fűre, nagyokat lélegezve igyekszek a számokra koncentrálni.

Eközben Dylan a hátamat simogatja nyugtatásképp, míg a többiek aggódóan figyelnek minket.

Nagy nehezen sikerül beírnom a telefonszámot.

Minden egyes búgás ami a vonal túloldaláról jön közelebb visz ahhoz hogy elveszítsem a reményt. Ha nem is ismerem annyira Liamet, azt azért tudom, hogyha meglátja azt a képet magyarázat nélkül akkor utána nem fogja érdekelni mi történt. Előbb kell megtudnia. Kérlek, csak ne legyen késő.

- Liam! - nyögök bele ijedten a telefonba, ahogy beleszól egy bizonytalan "ki az?"-ot.

- Sierra. - állapítja meg, ebből pedig rögtön rájövök hogy elkéstem. Az, hogy ilyen fagyos hangon mondja ki a nevem megtölti a szívem fájdalommal és nem csinálnék semmi mást csak sírnék egy sötét szobában, elzárkózva minden elől.

- Kérlek Liam, ugye elhiszed hogy az nem az aminek látszik? - könyörgök neki kétségbeesett hangon. - Hinned kell nekem azok után hogy...

- Miről beszélsz? - kérdez vissza, mire megdermedek. - Mi történt?

A hirtelen jött kérdéseket elsőre nem fogja fel az agyam, még mindig annál a részletnél vagyok leragadva hogy nem látta még a képet.

Felsóhajtok, összeszedem a szavaimat.

- Jasmine itt volt és csinált egy képet, de esküszöm hogy épp csak fenyegettem Dylan-t, nem csókoltam meg!

Hosszú, idegtépő csend következik.

- Aha. - nyögi ki végre.

Valljuk be, ez nem túl biztató.

- Kérlek, mondj ennél többet!

Az idegeimmel játszik a közömbösségével és a hosszú hallgatásaival, én meg ezért úgy érzem bármelyik percben elájulhatok. Nem veszíthetem el egy ilyen hülyeség miatt, hiszen a francba is, szeretem őt! Olyanokat árultam el neki amiket senki másnak, hagytam, hogy olyan dolgokat tegyen velem pár nap eltelte alatt amiket még egy 1 éves kapcsolatban is alig hagytam a pasijaimnak.

Megbabonázott teljesen. Bármennyire is nehezen mentek a dolgok közöttünk.

- Nem vagyunk együtt, Sierra.

Kiszárad a szám. Forogni kezd körülöttem a tér, beledőlök Dylan felém nyúló karjaiba. Alig bírom összeszedni a szavaimat, a sírás már a torkomat szaggatja.

- Ezt...ezt ugye nem mondod komolyan, Liam? - nyögöm el-elbicsakló hangon. - Én megbíztam benned, a rohadt életbe!

Sosem akartam hogy ez történjen, mégis megtörtént. Azok ellenére amiket mondott nekem, hogy nem vagyok trófea, hogy adunk magunknak egy esélyt, mégis megtette.

Megbaszott, kipipálta a Sierra Williams nevet a képzeletbeli listáján, és most vége van mindennek.

- Soha többet ne keress meg. - mondom, és remélem hogy letudom tenni mielőtt elbőgöm magam.

Már homályosan látok.

És letettem.

Miután ez megtörtént kiejtettem a kezemből Dylan telefonját, s hangos sírásban kitörve bújtam bele a mellkasába.

Egész testem reszketett a bőgéstől, egyszerűen képtelen voltam megállni.

Lejátszódott a fejemben minden egyes kedves szava, hogy elvisz a koncertre, hogy én különleges vagyok és nem olyan mint a többi. Te nem vagy trófea. Újabb roham tört rám.

Dylan alig győzött csitítani, pedig már teljesen körbe font karjaival - erről is az jutott eszembe, hogy mennyire boldog voltam amikor vele voltam, és mennyire biztonságban éreztem magam.

Most csak arra tudtam koncentrálni hogy hogy tehette ezt.

- H-ha-hazamegyek. - szipogok a már tisztára könnyes pólójába. - Most.

*

Liam szemszöge

 

Miután Sierra visszament a barátaihoz, Louis előmászott a sátrából, és egy cigit nyomott a kezembe.

Még nem tudok ép eszűen gondolkozni, ezért jól fog jönni az a cigi.

Lekuporodok a közeli fa tövébe, pont a haverom mellé, és tüzet kérek.

- Na mizu, öregem? - von kérdőre Tommo.

Nagyot sóhajtok, s kifújom a füstöt. Magam sem tudom. 

- Dugtatok? - faggat tovább.

Erre a szóra belém mar valami, olyan érzés mintha több mázsa súlyt pakoltak volna a mellkasomra. Nem, ennél a lánynál nem tudom ezt a szót használni.

- Lefeküdtünk. - javítom át a kifejezésmódot, bár még így sem tűnik eléggé valódinak.

Túl sokat érzek ez iránt a lány iránt, és ami az éjjel történt az nem dugás volt, nem is lefekvés, hanem sokkal inkább szeretkezés.

De én nem szerethetem őt. A rohadt életbe is, ledönti a hülye falakat amiket már évek óta építek! Mégsem bírom nélküle.

Valami olyan droggá vált számomra, ami elködösíti az ítélőképességemet, totál bekattanok és olyan vagyok mint egy kanos kisfiú aki szart sem tud a szexről, csak áradozik róla.

Frusztráltan szívom meg még egyszer a cigicsikket, majd ujjaimat a hajamba mélyesztem.

- Nem lesz ez így jó, Louis.

- Belezúgtál.

Igen.

- Nem. - horkanok fel.

- Aha. - röhög. - Ennyi ideig még egy csaj után sem mentél, egy csajt sem elégítettél úgy ki hogy neked semmi hasznod nem volt belőle. Ó, és a lefeküdtünk szót használtad a szexeltünk, keféltünk, vagy dugtunk szavak helyett. Totál odavagy a nőért, baszd meg! Ne cseszd el. Végre van esélyed a boldogságra.

- Úgy hangzol mint egy rossz buzi, bocs. Melyik netes oldalon olvastad ezt? - ugratom flegma hangon, pedig tudom hogy igaza van, csak nem akarom bevallani.

Mikor lettem én olyan ember, akit érdekelnek mások érzései? Bármikor is, nem tetszett ez az énem.

Legszívesebben már most felkeresném Si-t, és végigsimítanám testének minden szegletét, kezdve formás fenekével, haladva más domborulatok felé.

Már a gondolattól is szűkebbnek érzem a gatyámat.

Igen, felkeresném, csakhogy felvillan a telefonom képernyője. Tommo érdeklődve hajol a készülék felé, s mikor meglátja ki hív, visszaköpi a sörét az üvegbe. Valljuk be, ha én is innék, tuti arra a sorsra jutna amire az övé.

Elnyomom a fűben a cigimet, majd pár másodperc hezitálás után felveszem Harrynek a telefont.

- Mi van? - kérdem közömbösen.

- Bazi nagy szarban vagytok, Liam. - hangja ideges, amitől jobban elmélyül a hangja.

Agyamon több gondolat is átfut röpke pillanatok alatt.

- Folytasd már! - förmedek rá, bár félig-meddig tudom a választ.

- Valaki köpött. Tudják, hol vagytok.

- A kurva életbe. - sápadok el, tekintetem összetalálkozik Louis-éval, aki idegesen járkál fel-alá. Gondolom minden áthallatszik.

- Figyelj, a fesztiválra nem tudnak bemenni, de ahogy kimentek vérfürdőt rendeznek, és ha vasárnap jöttök ki a többi emberrel akkor...

- Tudom baszd meg, fogd be a szád Harry! - förmedek rá idegesen, izmaim megfeszülnek. - Megoldjuk.

Ezzel leteszem, pedig fingom sincs hogy fogunk ebből kimászni. Már két kézzel tépem a hajamat.

Akkor még jó ötletnek tűnt drogot lopni a dílerektől huzamosabb időn keresztül, de így, hogy megtaláltak és kiakarnak nyírni, már nem annyira. Ki a franc hitte volna hogy 1 év után is még kell nekik a hülye bosszújuk.

Vészesen kattog az agyam, amikor megint megszólal a telefonom. Ismeretlen szám keres.

Arra számítok, hogy valamelyik hülye díler hív hogy megfenyegessen, de amikor meghallom Sierra kétségbeesett hangját, lefagyok.

- Sierra. - nyögöm elhaló hangon.

- Kérlek Liam, ugye elhiszed hogy az nem az aminek látszik? Hinned kell nekem azok után hogy...

Nagyokat pislogok, egy darabig fogalmam sincs mint mondjak. Egyszerre kavarog bennem az idegesség, a félelem és a felbaszottság.

- Miről beszélsz? - szólalok meg végre. - Mi történt?

- Jasmine itt volt és csinált egy képet, de esküszöm hogy épp csak fenyegettem Dylan-t, nem csókoltam meg!

Mi a szar. A szívem kihagy egy dobbanást. Túl sok információhoz jutottam, túl rövid idő alatt. 

Most el kell döntenem, hogy bunkó leszek, és talán örökre elveszítem őt de megkímélem az életét, vagy nem veszem nagy dobra - mert amúgy gondolkodás nélkül elhittem neki amit mondott, de most az ő élete is veszélyben forog - és ott folytatjuk ahol abba hagytuk. Akkor viszont nem csak én meg Louis leszünk a célpont, hanem mindenki más is, aki közel áll hozzánk.

Nem gondolkozok tovább azon mit mondok, bármennyire is fájni fog.

- Aha. 

Hangom teljesen átmegy nemtörődömbe, pedig majd beleszakadok abba hogy így kell beszélnem vele.

- Kérlek, mondj ennél többet! - könyörög nekem, látom magam előtt könnyes arcát.

Összeszorul a gyomrom. Annyira sajnálom. A te érdekedben.

- Nem vagyunk együtt, Sierra.
- Ezt...ezt ugye nem mondod komolyan, Liam? Én megbíztam benned, a rohadt életbe!
Szorosan lehunyom a szemeimet, jobb kezemben majdhogynem összeroppantom a mobilomat. Hatalmas önkontrollra van szükségem ahhoz, hogy ne mondjak el neki mindent az életemről most azonnal.
Igen, borzasztóan rossz ember vagyok. Igen, sokakat bántottam és loptam. Talán megérdemlem hogy elveszítsem azt az egyetlen embert az életemben aki jó utat mutatott volna nekem.
Nekem nem való a jó út. 
- Soha többet ne keress meg. - préseli ki magából utolsóként, s még mielőtt bármit is szólhatnék, megszakítja a hívást.
Megsemmisülten ugrok fel a helyemről, és akkorát vágok a rügyes felületű törzsbe hogy felnyílik a bőr az ujjperceimen - mégsem hagyom abba.
Megfeszül minden izmom. Másra nem is vagyok képes csak verni ezt a kibaszott fát, hátha így levezethetem a bennem felgyülemlett feszültséget.
- Liam! - ordít rám végül Louis, s egy jól irányzott mozdulattal hátrébb ránt a fától.
Akkora düh tombol bennem hogy még őt is megverném, mégsem lenne fair. Nem vagyunk egy súlycsoportban.
Egy ideig csak bámulok kék szemeibe, majd lenézek véres kezeimre. Megrázom a fejem.
- Elmegyünk. - jelentem ki, s megtörlöm a kezeimet a farmerembe. - Most, olyan messzire amennyire csak lehet. Nem sodorhatom veszélybe őt.